A világegyetem a mi tömlöcünk (...) A végtelen tér birtokol bennünket. Mi csak annyira birtokoljuk őt, amennyire a tekintetünk beéri. A végtelen tér pedig gyilkol, ijeszt, hív és üldöz minket. Azt gondoljuk, lát bennünket, holott nem is érdekeljük, azt állítjuk, hogy fölébe kerekedünk, pedig csak a közönyéből húzunk hasznot. A föld nem jóindulatú irántunk. A villámok és a hullámok nem értünk vannak, mi vagyunk bennük. Az embernek nincs saját igazi otthona, a vak erőktől ragadta el, idegen fészek; a föld csak szörnyetegek lakóhelye lehetne, amelyek képesek megbirkózni a viszontagságokkal, amikkel bőségesen szolgál. S lehet, hogy a föld senkié. A miénk sem. Mi nem hódítjuk meg a földet, legfeljebb egy talpalatnyi helyet rajta, ahol a lábunkat megvetjük, a hegyeket sem, csak képüket a szemükben, a tengert sem, csupán hajlékony szilárdságát és síkjának visszfényét. Semmi sem a mienk, legfeljebb a csalóka látszat, azért ragaszkodunk hozzá olyan elszántan.