Michael Slepian

Talán éppen azért olyan nehéz titkot tartani, mert a titkolózás ellentétes azon emberi késztetésünkkel, hogy az élményeinket másokkal is megosszuk. Emiatt pedig nem minden titok marad titok.

Talán nincs is kellemetlenebb érzés, mint amikor a titkunkról faggatnak minket, de vajon milyen gyakori ez az élmény a valóságban? Soha nem kérdeztem meg nyíltan a barátaimat, még a legjobb barátaimat sem arról, hogy csalták-e meg valaha a partnerüket, volt-e abortuszuk, bántalmazták-e őket gyerekkorukban és hasonlók. Vagyis a titkainkat firtató kérdések a való életben ritkábban fordulnak elő, mint legrosszabb rémálmainkban, vagy például a pszichológiai kísérletekben, ha már itt tartunk.

Nem is vagyunk annyira egyedül a titkainkkal, tûnjék a titkolózás bármilyen elszigetelő élménynek is. A titkolózás korántsem tesz minket egyedivé, sőt éppen ez az, amiben hasonlítunk mindenki másra.

A titkolózás nem cselekvés, hanem szándék. Vannak titkok, amelyeket sohasem kell elrejtenünk a beszélgetéseink során, de a titok attól a pillanattól kezdve teherként nehezedhet ránk, ahogy eldöntjük, hogy nem mondjuk el valakinek már jóval azelőtt, hogy egyáltalán alkalmunk lenne elrejteni.

A tizenéves életszakaszban a fiatalok lassanként kilépnek korábbi énjükből, vagyis a család által teljesen körbevett és a rokonság alakította életből. Megismerik énjük új határait, eközben pedig keresik a lehetőséget, hogy elkülönüljenek a családjuktól. A szülők nagy bánatára e folyamat nem mindig méltóságteljesen zajlik le. Amint a fiatalok megízlelik a függetlenség gyümölcsét, gyakran minden elképzelhető módon megpróbálnak elszigetelődni a szüleiktől.

Az, hogy a szülők mit tudnak a tizenéves gyerekeikről, nem kizárólag a fiatalok döntéseitől függ. Vagyis ebben a szülőknek is van felelősségük. Ha a tini arra számít, hogy a szülei rosszul fognak reagálni a bejelentésére, akár tiltással. akár dühöngéssel, akár valamilyen büntetéssel, akkor nagyobb eséllyel tartják inkább titokban. Ha a kapcsolat nem a bizalmon alapszik, akkor még a titkok megosztására irányuló legjobb szándékú biztatás is csapdának fog tûnni, hiszen a fiatalok a szülők információigényét a kontroll eszközének fogják tartani. De ha a tinédzser hisz abban, hogy a szülei megértéssel fogadják majd a hírt, együttéreznek vele, és elfogadják, illetve a vallomásra racionálisan reagálnak, akkor nagy valószínûséggel megosztja velük a titkát, szabadabban beszél a problémájáról, és segítséget kér tőlük. Bármilyen nehéznek is tûnjön abban a pillanatban a szülőknek így reagálnia (ehhez sok szerencsét kívánok), ez a leghatékonyabb módja annak, hogy a kommunikációs csatornák nyitva maradjanak.

Az egészséges kapcsolatokban az élmények megosztása a szokások részévé válik. (...) Az egészségtelen kapcsolatokban az élmények nem megosztása válik szokássá.

A titkaink árnyékként követnek minket, bárhová megyünk is. És gyakran az okozza a problémát, hogy egyedül vagyunk velük.

Az elménk kolibri módjára folytonosan mozgásban van, és hajlamos visszatérni ugyanoda újra meg újra.

Amikor hazatérek egy útról, és kicsomagolom az érintetlen edzőruháimat a bőröndből, lehetetlenség elfelejtenem azt a korábbi szándékomat, amiért becsomagoltam őket. Az ember hihetetlenül jól emlékszik a teljesítetlen céljaira.

Ahelyett, hogy a múltba tekintenénk, amit nem lehet megváltoztatni, el kell kezdenünk előre és kifelé nézni.

Abban a pillanatban lesz valamiből titok, ahogy megjelenik annak szándéka, hogy elrejtsük valaki vagy valakik elől. Talán a holnapi vagy a jövő heti beszélgetés alkalmával kell majd eltitkolnunk az információt, de az is lehet, hogy erre sohasem lesz szükség, viszont e körülmények nem változtatják meg abbéli szándékunkat, hogy a titkot elrejtsük mások elől.

Nem ítélhetem meg a múltbéli énemet a mai önmagammal szemben megfogalmazott követelményeim alapján.

Ahelyett, hogy a múltbéli énünk hibáira koncentrálnánk, amelyeket úgysem változtathatunk meg, fókuszálhatunk az ebből tanult leckére. Ettől még érezhetjük magunkat rosszul a múltbéli cselekedetünk miatt, hiszen a bûntudat egészséges reakció, amely arról árulkodik, hogy a viselkedésünket rossznak ítéltük. De ahelyett, hogy a múltbeli énünk miatt szégyenkeznénk, inkább ismerjük fel, hogy micsoda előrehaladást értünk el, és hová fejlődtünk. Talán rosszat tettünk a múltban, de idővel megváltoztunk, méghozzá jó irányban, és e változást tovább folytathatjuk.

Ha úgy hisszük, hogy a partnerünk titkol valamit, ettől feljogosítva érezzük magunkat, hogy mi is titkolózni kezdjünk, és ez ördögi körbe torkollhat. Amikor az egyik személy úgy hiszi, hogy a másik rejteget valamit, azon gyakran mindketten vesztenek.

A titok megtartása gyakran a könnyebbik feladat. A nehezét az jelenti, hogy egyedül kell lennünk a titkunkkal.

A múlt olyan különleges dolog, amelyet néha a létrejötte közben tapasztalhatunk meg.

Talán jobban ismerjük magunkat, mint másokat, de ez nem jelenti azt, hogy mindent tudnánk magunkról. De hogyan is ismerhetnénk tökéletesen magunkat, ha az énünk folyamatosan változik?

Idővel változik az élet, és vele változunk mi is.

Mindig van mit tanulnunk magunkról. Ha másokkal beszélgetünk, akkor lehetőségünk nyílik meghallgatni magunkat. A beszélgetőtársaink visszajelzést adnak, ezzel pedig reflexióval szolgálnak önmagunkról. (...) Ha egész életünket egyedül éljük le egy szigeten, akkor amellett, hogy nincs senki, akihez hasonlíthatnánk magunkat, olyan ember sincs, aki reagálhatna a jelzéseinkre, vagyis senki, aki tükörként szolgálna. Meg kell osztanunk magunkat ahhoz, hogy tanulhassunk magunkról.