Michael Slepian

Ha elképzelhető, hogy a titok véletlenül kitudódik, vagy anélkül is megtudhatják, hogy mi mondanánk el, akkor az lehet a legjobb opció, ha kiállunk, és mi mondjuk el. Így legalább bizonyos mértékig az ellenőrzésünk alatt tarthatjuk a felfedés mikéntjét. Ha a titok előbb-utóbb úgyis kiderülne, vagy sokkal tovább már képtelenség rejtegetni, akkor a bevallással kapcsolatban nem a "ha" a kérdés, hanem inkább a "mikor".

A titkok nem mindig rosszak. Össze is kovácsolhatnak embereket.

Amikor újra elmondjuk a jó hírt valakinek, mindig újra alkalmunk nyílik megünnepelni. Amíg megosztjuk másokkal az örömünket, a vidámságunk nem múlik el.

Amikor valamilyen pozitív hír felfedésére gondolunk, az még fényesebb csillogást kölcsönöz az egyébként is ragyogó titoknak - nem csupán a felfedéshez vezető időszakban, hanem gyakran még utána is.

Ahogy reménykedve tekintünk a jövő elé, egyre többet gondolunk rá, és elképzeljük, hogyan fog kinézni. És minél többet foglalkozunk gondolatban vele, illetve minél inkább számítunk a pozitív eseményre, annál jobban örülünk neki, amikor végre elérkezik.

Azt gondolhatnánk, hogy azért van szükségünk olyan tanácsokra, mint amilyen az "állj meg, és szagold meg a rózsákat", mert a pozitív események olyan ritkák, hogy fontos teljes mértékben kiélvezni őket, amikor mégis előfordulnak. Pedig valójában pontosan ennek az ellenkezője miatt van szükségünk erre a tanácsra. A pozitív események igazából sokkal gyakoribbak, mint a negatívumok. Csakhogy gyakran ezt nem vesszük észre, minthogy a jó dolgok nem tûnnek annyira egyedinek.

Míg maga a meglepetés pillanatnyi lehet, a róla őrzött emlékeinket mindannyian újra és újra élénken átéljük. Ezáltal utána még hosszan ízlelgethetjük.

Maga a papír emeli ajándékká az egyszerû tárgyat.

Ahogy a levegő, amelyet belélegzünk, a kultúra is állandóan körülvesz bennünket, és hatással van társas univerzumunk minden alkotóelemére.

Ha nem egyértelmû, hogy jobb-e egy titkot megőrizni vagy felfedni, ne csak arra az információra fókuszáljunk, amit visszatartunk mások elől. Gondoljunk arra is, hogy ezzel mit segítünk elő, legyen az például egy szerettünk érzelmi egészsége, a csoportunk belső harmóniája vagy bármi más. Ha valaki másnak az érdekeit szívünkön viselve őrizzük meg a titkot még akkor is, ha dilemmát okoz nekünk, tudatosítsuk magunkban, hogy egy másik ember érdekeit helyeztük a sajátjaink elé. Ebben semmi hiteltelenség nincs.

Ha még nem állunk készen, hogy megosszuk valakivel a titkunkat, akkor tegyük fel magunknak a kérdést, hogy vajon miért érezhetünk így, illetve emlékeztessük magunkat arra, hogy eleve miért őrizzük ezt a titkot. És ami rendkívül fontos: megtudhatja-e bárki anélkül, hogy mi mondanánk el? Illetve van-e olyan ember az életünkben, aki elvárná tőlünk, hogy elmondjuk neki? Az e kérdésekre adott válaszok meg fogják mutatni, hogy mi a legjobb, előremutató döntés.

A gyerekek tudják, de a felnőttek gyakran elfelejtik, hogy a titkok arra valók, hogy megosszák őket.

Ahelyett, hogy éket vernének az emberek közé, egyes titkok összehozhatnak minket.

Mindenki máshogy gyakorolja azt az elképesztő készséget, amit gondolkodásnak nevezünk. Ha a legjobb barátunk, a legközelebbi bizalmasunk vagy a partnerünk nagyon hasonlóan vélekedik sok dologról, mint mi, akkor is lehetnek olyan újszerû meglátásai, amelyek nekünk magunktól talán sohasem jutnának eszünkbe. Így egy egyszerû beszélgetés valakivel, akiben megbízunk, gyakran hihetetlen változásokat eredményezhet.