Miklósi Ádám

A kutyák etológiai vizsgálata végső soron, ahogyan már korábban is sokszor állítottuk, saját magunk, az ember jobb megismerését is szolgálja.

Nézze meg a teknőst: milyen jól elvan - gondolná, hogy egy dinoszaurusz? Jól mutatja: a dinó sem halt ki, csak átalakult. Az élet kiszámíthatatlan.

A kutya sok ember szemében teljes értékû munkatárs, amely segíti őt munkájában. Mások szerint azonban a kutyák tulajdonképpen farkasok, a vadság megtestesítői. A városlakók számára ugyanakkor ezek az állatok követelőző gyerekek, akik állandó odafigyelést és áldozatot igényelnek. Ez nem is csoda, hiszen a kutyák olyan sokfélék lehetnek, hogy néha magunk is összezavarodunk a különböző szerepektől, amit betöltenek.

A barátok egész életükben kötődnek egymáshoz, de ha a körülmények úgy kívánják, hosszabb-rövidebb ideig képesek egymástól független életet is élni. Segítik egymást, de nem igénylik a szívességek azonnali viszonzását. A barátok szeretnek együtt lenni, tisztelik egymást, és engedik, hogy a másik önálló személyiséget alakítson ki.

Modern városi életünkben a kutyák révén őrizhetjük a természettel ápolt kapcsolatunk.

A kutya csak akkor lehet valódi társ, ha a gazdája elég időt és energiát szán arra, hogy kedvence hozzájuthasson az őt megillető szabadsághoz.

Vannak emberek, akik szeretnek dolgozni, mások nem, de a kutyák máshogy mûködnek. Arra lettek szelektálva, hogy szeressenek dolgozni és szívesen vegyenek részt az emberrel közös tevékenységekben. A kutatások alapján tudjuk, hogy a kutya azért szeret dolgozni, hogy az ember szeresse őt, pozitív társas jelzéseivel megerősítse ezt az érzést, és a kutya tudhassa, hogy ő az emberi csoport tagja.

A szocializáció és a tréning is jelentősen módosíthatja a genetikai késztetést, de az alapvető különbségeket teljesen nem törölheti el.

Az állati kommunikáció az esetek túlnyomó részében sokkal egyszerûbb folyamat, mint amilyennek először tûnik.

Előfordul, hogy az emberek azért választanak ki maguknak egy kutyát vagy egy fajtát, mert vonzónak, esetleg a magukéhoz hasonlónak találják a viselkedését. Így a gazda fajtaválasztása - tudatosan vagy tudattalanul - saját személyiségét is tükrözheti.

Sokan úgy tartják, hogy a város nem kutyának való, szerintük a kutyák csak arra vágynak, hogy valahol vidéken szabadon futkározzanak. Az evolúció azonban úgy formálta a kutyát, hogy igényli az ember közelségét, s ha tehetné, minden jól szocializált kutya gazdája állandó közelségét választaná. A városi kutyák ezért sokkal boldogabbak is lehetnek, mint a kennelben tartott vidéki társaik.

Vannak ugyan az egyedülléttel kapcsolatos problémákra kifejlesztett képzési technikák, de ha életvitelünk rendszeresen megköveteli, hogy a kutyát napi 10-12 órán át magára hagyjuk, akkor számunkra nem a kutya a legjobb választás.

Bár a kutya minden nemkívánatos, az életstílusunkhoz nem illeszkedő viselkedése tekinthető abnormálisnak, ez biológiai szempontból nem helyes. Márpedig a biológiai megközelítés az állati viselkedés megítélésének egyetlen releváns módja.

Vannak mítoszok és téves elképzelések, amelyek évszázadok óta velünk élnek, mások a modern kor szülöttei. (...) Azok a modern téveszmék a legbosszantóbbak, amelyeket tudományos köntösben tálalnak.

Ha a családi kutyák társas viselkedése valóban a farkasfalka mintájára alakulna, a kutyafuttatókban azonnal megölnék egymást az idegen kutyák.

Természetes, hogy minden ember tökéletes kedvencre vágyik. Ám egy kutya csak a filmekben lehet hatékony rendőrkutya, amely szolgálaton kívül megbízható játszópajtása az idegeneknek és gyerekeknek is. A tévébeli szuperhősök kalandjai modern mesék. Azok a kutyák, amelyek elég kemények az éles őrző-védő munkára, nem átlagos családi kedvencek.

Újkeletû divat a kutyákat "kis szőrös babáknak" tekinteni. Felöltöztetik, autóval és babakocsival hordozzák, wellnessközpontokba viszik őket. Habár a kutatások számos párhuzamot mutattak ki a családi kutyák és a gyerekek között, ebből nem következik az, hogy egyformán kellene kezelni őket. De még ha valaki meg is tudná indokolni, hogy miért kell a kutyát kisgyerekként kezelni, akkor sem szabad elfelejtkezni arról, hogy a kutya egy autonóm lény, nem pedig az emberi önmegvalósítás kelléke.

Az elmúlt évtizedekben a kutyatulajdonosok jó része elveszítette a közvetlen kapcsolatot a természettel, így nem haszontalan megtanulniuk, hogy miként mûködik egy állat a valóságban, és milyen módon kell bánni vele.

A biológiában járatlan emberek gyakran nem értik az analógián alapuló érvelés korlátait. Sok ember nem örül annak, hogy dolgoznia kell azért, hogy pénzt keressen. Ebből következtetve egyesek úgy gondolják, hogy a kutyák dolgoztatása sem helyes. Pedig könnyen lehet, hogy az, amit mi, emberek munkának érzékelünk, esetleg megszokott tevékenység az állat számára, amely az evolúció során elválaszthatatlanul az élete részévé vált. Az állatok - és így a kutyák is - arra vannak "programozva", hogy a környezetből érkező ingerekre válaszoljanak. Az ingerszegény környezetre kárhoztatott kutyánál könnyen jelentkezhetnek viselkedési és mentális problémák, ha nem engedik meg neki, hogy természetes késztetései szerint cselekedjen.

A modern technológia lehetővé teszi, hogy a gazda figyelemmel kísérje a kutya állapotát akkor is, ha éppen nincs otthon. De a technológia sosem helyettesítheti a gazdát; inkább a kutya-gazda kapcsolat megerősítését kell szolgálja.