Mikola Péter

Csacsi dolog lenne azt hinni, hogy a jó vagy a rossz dolgok csak úgy maguktól történnek velünk, mi csak elszenvedői vagy passzív nyertesei vagyunk életünk drámájának. Életünk eseményeinek mi magunk vagyunk a kiváltói és alakítói! Az a hárító önfelmentés, hogy a körülmények és a körülöttünk lévő emberek áldozatai vagyunk, önbecsapás, és alkalmatlanná tesz minket a felismerésre, ezzel a továbblépésre, a fejlődésre is.

A jellem emberi minőségünk meghatározója, életünk alakulásának esélye és korlátja is egyben.

Abban a minőségben érezheted legjobban magad, ott vagy a leghatékonyabb, amilyennek szereted magad.

A szeretés egyik megnyilvánulási formája, hogy "figyelek rád".

Aki szerethető, az legtöbbször pozitív energiával telt. Ehhez az energiához jó érzéssel kapcsolódunk, mert aki szerethető, valahogy befogadó, együttmûködő légkört teremt maga körül a személyiségével, és az mindenkinek jó.

A szerethetőség szelíd hatalom. Erőszak nélkül érvényesül.

Nem hallottam még olyan esetről, amikor ruhának, frizurának ítéltek oda egy állást, elismerést, hacsak nem divattervező volt az illető, vagy hogy valakinek a sminkjébe szeretett bele későbbi párja. Fontos a látvány, oda kell rá figyelni, adni kell rá, de ami tartós vonzást, szimpátiát nevel a partnerekben, az a kisugárzás és a kommunikáció.

Mindenki hangja muzsika, mindenki szóhasználata beszédtükör, pont olyan, mint a gazdája. Nem kidobott idő foglalkozni azzal, hogy jól bánjunk a szavakkal, jól játsszunk beszédünk hangszerén.

Sokan nem ismerik, nem élik igazi emberi minőségüket. Ha mégis, előfordulhat, hogy rosszul, vagy rosszul rögzült arányokban használják, "túltolják" vagy szemérmesen alig érezhetővé halkítják érezhetőségüket. A szerencsének mások a casting-szempontjai. Hamarabb megtalálja azokat, akiknek belső tartalma kifénylik a többiek közül, akik szinte vonzzák a kapcsolódást.

Az elszalasztott pillanatokon való nyavalygás nem vezet sehova, csak foglalja a helyet az örömöktől, vágyaktól, a teremtéstől. Viszont a tanulságból okuló, a hibákon javító újratervező program hasznunkra válhat, hogy legközelebb a dolgok jobbik része történjen velünk.

Aki rejtőzködő, gondoljon a sótlan leves íztelenségére, és engedje meg magának a láthatóságot, hogy érezhető legyen személyisége tartalmának íze!

A "pont annyi", a szükséges, amennyi kell, gyógyító hatású lehet. Érdemes figyelni az adagolásra, legyen az só, gyógyszer vagy kommunikáció.

Aki döntően pozitív visszajelzéseket kap, annak megerősödik az önértékelése és inspirált lesz az elismerések által. Akit kudarcos visszajelzések érnek el, az elbizonytalanodik, és kevésbé lesz motivált megmutatni magát. Biztonságos szerepeket alakít ki, amelyekben védve érzi magát, úgy, hogy ebben a cselekvési, érzelmi fedezékben nem érheti kudarc, nem érheti támadás.

Lehet hibáztatni a körülményeket. Lehet hibáztatni személyeket. De jóban lenni a szerencsével, szimpátiára hangolni embereket az emberi színvonalunkon, kommunikációnkon múlik.

Az igazi beszélgetésben mindkét fél eltávolodik a világtól, és egymásra figyel.

Az önbecsapás felkent mûvészei jól fejlett önáltatásukkal a "nincset", a vágyaikat is valóságnak érzik, jóllakatva illúzióikat. Ha esik az eső, ha borús az idő, akkor is naptejjel kenik magukat, nehogy leégjenek. Ha nem süt a nap, akkor is napszemüveget hordanak. De attól még a "nincs", az nincs. A hazugságokra felhúzott élet könnyen összeomlik, ha kiderül róla, hogy tartóelemei, díszítései mind hazugságok.

Ami van, az látszik, ami nincs, azt mutogatják.

Ahol igazi az érzés, ott átöleli az ünnep a jelenlévőket. Ott, ha kialszanak is a fények, dobozba kerülnek is a díszek, a dekorációk, lehetnek a mindennapokban nézeteltérések, akár veszekedések is, de az összetartozás, a szeretet, ha halványabban is, velük marad, hogy újra ünneplőbe öltözhessen egy év múlva, karácsony ünnepén.

Aki önismeret nélkül akar látszani, az saját "brandjét" bontja azzal, hogy gyengeségeit hangsúlyozza. Ezért is tartom fontosnak az önazonos megjelenés és jelenlét megkomponálását, éltető és érezhető önfelvállalását.

Kiabál, ami nincs. Kiabál, ami a "van" helyének ürességét foglalja el, és "vannak" akar látszani.