Mikszáth Kálmán

Ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen.

Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következő nemzedéktől; mert ha már mi ittunk a suvikszos palackból, az adomabeli cigány logikája szerint, hadd igyanak ők is.

Az isten mindenütt lakik.

Mióta távol van tőlem, azóta még jobban növekedik szerelmem. Ez a növekedés megijeszt és megdöbbent. Jobban szeretném az ellenkezőt. És a természet rendje is az lenne.

Amennyi kellemetlen a szerelemben, éppen annyi a kellemes benne. A szerelmes ember egészen kvitt a sorssal.

Minket poétákat érdekelnek az olyan bolondságok, amiket szerelmi hóbortból követ el a gyarló mindkét nembeli ifjúság. Szeretjük az ilyen nemes érzelmeket, de utána nem csináljuk. És ebben rejlik az igazi filozófia.

A félhomály romantikus. Szerelmes embereknek való időszak. Mi pedig (...) szerelmes emberek vagyunk. Kettőnk számára csinálom ezt a ködös stílust.

A bizonytalanság megöli az emberben a szellemet.

Az eszemnek a fele mindig magánál van: először, írni nem tudok, eszmeköröm mindig magával foglalkozik, olyan vagyok, mint a másüvé átültetett fa, megszokni nem bírok ide, mindig úgy látszik, hogy én nem vagyok itt otthon. (...) Nem fájdalom az, amit maga után érzek, hanem annál rosszabb, unalom és blazirtság minden iránt; kedélyem nyomott, és nem ömlik el rajta az a nyugalom, mely megfûszerezi az ember életét.

Le nem írhatom végtelen hálámat azért a nagy szeretetért, mellyel elhalmozott. Megleli a jutalmát, higgye meg, ha nem is az én viszontszerelmemmel, mely el nem érhette, hanem másban. Aki olyan önfeláldozóan tud szeretni, mint maga, az még fájdalmában is boldog.

Ha Isten volnék, ember szeretnék lenni, hogy feleségül vehessem. S ha akárki volnék az életben, nem mondanék le önről. Ha gazdag főrangú volna, nem esnék kétségbe - bele iparkodnék a miniszteri piros székbe. Mégsem mondanék le magáról. Ha királylány lenne, csinálnék forradalmat, hogy letaszítsam nagy hatalmáról. Egy szóval nem mondanék le soha.

Vagy mindig szeretni fog, és akkor ott leszek magának emlékül én magam. Vagy pedig megszûnik engem szeretni - és akkor kellemetlen lesz minden emlék énreám.

A női leveleknek (...) megvan az a becse, hogy hangulatot teremt, választ arra csak úgy lehet adni igazat, ha annak a hangulatnak befolyása alatt áll az ember.

A szobrok nem annak készülnek, akit ábrázolnak, hanem a jövő generációnak, akinek a szoborban meg van adva a minta, melyhez hasonlítsanak. Hogy a minta a valóság után van-e véve, vagy kigondolt, az mindegy.

A szerelem, az csak ideiglenes - hanem a tisztelet, az örök.

A kis szerelem boldogság, nemes és igazságos, a nagy szerelem pedig zsarnok, gyanakodó, kegyetlen, igazságtalan, mondhatnám nyomorult.

A lehetetlenségeket nem lágyítja meg semmi.

Ahol így kezdődik a levél, hogy "lelkemnek fényes, ragyogó csillaga" - ott bízvást el lehet mondani, hogy vége a szerelemnek. Én tudom, mert benne élek a szerelemben. És tudtam, mikor még nem is éltem benne (...). Én tudtam, hogy a szerelemnek olyan nagyszerû, nemes érzelemnek kell lenni, mely olyan, mintha halál volna... és olyan, mintha föltámadás lenne... mely akkor beszél, amikor hallgat... mely akkor lát, amikor behunyja a szemeit... mely olyan büszke, mint a felhő, és olyan szerény, mint a sóhajtás...

Az emberi természet olyan makacs, hogy nem hagy változtatni magán semmit.

Nekem úgyszólván az is mindegy, ha maga nem szeret is, csak látszassék úgy, hogy szeret; mert én nem azért szeretem magát, hogy az magának örömet okozzon, hanem azért, mert nekem okoz örömet. Azért hát nem bánom, ha nem szeret is.