Mikszáth Kálmán

Minden tudomány csak a sírig tart, fiúk... latin nyelv, magyar nyelv csak a sírig való... mert ki tudja, milyen nyelven beszélnek odaát az angyalok; de a kétszer kettő, édes gyermekeim, még a síron túl is csak négy lehet.

Az arany olyan a pénzek közt, mint a tudós: minden nyelven beszél.

Az aranykulcs legkönnyebben nyitja meg a börtönöket.

Rideg a ház, még ha kastély is, asszonyi mosoly nélkül.

A pénzzel együtt kapja az ember a pénznek betegségeit.

A kényszerûség jó tanító.

Mit tud az ember, hogy ítélkezni merjen egy koponya tartalma felett, a maga koponyájának az erejével.

Hiába, a hatalmasok tekintélye fölött a gondviselés őrködik!

A nők értenek hozzá ugyanazon pillanatban sírni, gyûlölni, haragudni, szeretni, ábrándozni és mosolyogni.

Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, bûbájos árnyéka féltett valóságnak.

A valóságok bizonyára erős gránitkövek, de a legnagyobb karrierek mégis a látszatokon épültek fel.

A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszûnél, egy félrőffel, egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hûhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.

A folyamok is úgy mennek, ahogy mennek, és nem úgy, amint az emberek szabályozzák őket.

Az atyai áldás, ha megvan, nem látszik meg a boldogságban, de ha nincs meg - nem látszik meg a boldogság a szülei harag árnyékától.

Látod, engem ijeszt a jövő. Mintha valami megdöbbentő, valami ijesztő volna benne. Úgy tûnik fel sokszor, mintha egy sötét hegy készülne rám omlani.

A házasság olyan, mint a koszt: aki kocsmai koszton van, házi kosztra kívánkozik, aki házi koszton van, annak a kocsmai után fut a nyála.

Hogyan lehetne azt képzelni, hogy a lélek, ez a fönséges, megfoghatatlan valami, ne legyen különválasztható a testtől, és megszûnjön nyomtalanul, mint a kihûlt fazék párája. Lehetséges-e az, hogy e földi pálya után, ahol az egyik ember jó és szerencsétlen, szegény és nyomorúságban van koporsó zártáig, a másik pedig rossz, de bőségben él, és mosolyog rá az élet mindennemû örömeivel, lehetséges-e, mondom, hogy ne legyen egy felső elbírálás és egy másik világ ezek után, ahol ezek kiegyenlíttetnek.

Az orvos valóságos bûnbak. Azt mindenért ütik. Ha kicsibe veszi a beteg baját, megharagusznak rá, hogy lelketlen kutya, ha nagyba veszi, megharagusznak rá, hogy megrémíti a beteget, és még betegebbé teszi. Ha a beteg meggyógyul, azt mondják, hogy magától is meggyógyult volna, ha nem gyógyul meg, azt mondják, hogy a doktor rontotta el. Ejh, cudar egy pálya ez! Hálára ne számítson az ember.

Az ember sohase képes arról leszokni, hogy ő ne legyen. A nagy akarnok örökké lenni akar valami. A halála után is. Hiszen oly önző.

Milyen nagy dolog egy ember és mégis milyen semmi.