Szerző

Mustafa Suleyman

A jövőt csak úgy érthetjük meg, ha egy időben többféle, egymásnak ellentmondó kimenetelt is tekintetbe veszünk.
Nem lenne szabad pusztán azért figyelmen kívül hagynunk egy előrejelzést, mert drámai következményeket jósol. Ha pesszimizmuskerülő módon közelítjük meg a katasztrófát, az önmagában is katasztrófát okozhat.
A technológia a legjobb és a legrosszabb oldalunkat képviseli. Nem létezik egyoldalú megközelítés, ami igazságot szolgáltathatna neki. Az egyetlen értelmes megoldás, ha egyszerre mindkét oldalát tekintetbe vesszük.
Az emberiség központi problémáját a huszonegyedik században az jelenti, hogyan tudunk elegendő legitim politikai hatalmat és bölcsességet, megfelelő technikai hozzáértést és elég tartós normákat kitermelni, hogy a technológiák mindenképpen több hasznot hozzanak, mint amennyi kárt okoznak. Más szóval, hogyan tartsunk kordában valamit, ami kordában tarthatatlannak tûnik.
Gondolkozzanak el rajta, hány esetben helyettesítette már az emberi munkaerőt az automatizáció és a gépesítés! Eleinte csak hatékonyabb módon lehet végezni bizonyos feladatokat, utána egész szakmák válnak feleslegessé, majd hamarosan teljes szektorokban lesz szükség nagyságrendekkel kevesebb emberre, aki elvégzi a munkát. Az elkövetkezendő évtizedekben (...) az MI-rendszerek nagyrészt ugyanígy fogják átvenni az "intellektuális betanított munkások" szerepét, és ez mindenképpen jóval azelőtt fog bekövetkezni, hogy robotok helyettesítenék a fizikai dolgozókat. Eddig mindig létrejöttek új szakmák is, amikor a régiek elavultak, de mi lesz, ha az MI egyszerûen azokban is jobban teljesít?
Imádom a technológiát. A technológia tényleg a haladás motorja, és olyasmi, ami okot ad rá, hogy büszkeséggel és lelkesedéssel tekintsünk az emberiség eredményeire. Én azonban abban is hiszek, hogy nekünk, akik a technológia létrehozásának élvonalában dolgozunk, elég bátorsággal kell rendelkeznünk, hogy megjósoljuk, hova vezethetnek az áttöréseink a következő évtizedekben, és felelősséget vállaljunk ezert.
Aki eltölt némi időt technológiai vagy politikai körökben, annak hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezekben a struccpolitika az irányadó ideológia. Aki másban hisz vagy másképp cselekszik, azon kaphatja magát, hogy annyira megbénítja a hatalmas, ellenállhatatlan erőkkel szemben érzett félelem és felháborodás, hogy hamarosan minden hasztalannak tûnik majd a számára.
A technológiák a szó hétköznapi értelmében is cserben hagyhatnak minket, amikor egyszerûen nem mûködnek: a motor nem indul be, vagy a híd összedől. De tágabb értelemben is megtehetik. Amennyiben a technológia lerontja az emberek életminőségét, vagy irányíthatatlanná változtatja a társadalmainkat azáltal, hogy hatalmat biztosít sokféle, ám egyként rosszindulatú (vagy akaratlanul is veszélyes) erőnek, szóval ha mindent egybevetve a technológia károsnak bizonyul, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy egy másik, mélyebb értelemben vall kudarcot, amikor nem képes beteljesíteni a saját ígéreteit. A kudarc ebben az értelemben nem a technológia óhatatlan velejárója; inkább a környezet tehet róla, amelyben megjelenik; a felelős a kormányzati forma lesz, amelynek a hatáskörébe tartozik, illetve a különféle hatalmi hálózatok és ezek technológiahasználati gyakorlata.
A robbanómotorok nem csak a gépjármûveket hajtották meg; az egész történelemnek lendületet biztosítottak.
Az emberek eredendően technológiai lények. Sorsunk az elejétől fogva összefonódott a technológiai hullámokkal, amelyeket létrehoztunk. Együtt, szimbiózisban fejlődünk ezekkel.
A technológia elkerülhetetlen kihívását az jelenti, hogy miután felbukkan a világban, a létrehozói gyorsan elveszítik felette a hatalmukat.
A technológia bonyolult, dinamikus rendszerben létezik (a való világban), ahol a harmad-, negyed- és n-ed fokú következmények megjósolhatatlan módon gyûrûznek szét. Ami papíron kikezdhetetlennek tûnik, szabadjára engedve teljesen másképp viselkedhet, főleg, ha másolni is kezdik és tovább adaptálják. Soha nincs garancia arra, hogy mihez fognak kezdeni az emberek egy adott találmánnyal, bármilyen jók is az eredeti létrehozók szándékai.
Az új és ismeretlen dolgoktól való félelem népbetegség. A képzett szakemberek céheitől egészen a gyanakvó uralkodókig mindenkinek van oka az ellenállásra. A ludditák - vagyis a csoport, amelyik erőszakosan tiltakozott az ipari technikák ellen - nem a kivételnek számítanak abban, ahogyan az új technológiákat fogadják, hanem a szabálynak.
Nem sok társadalom vonta ki magát valaha is sikeresen a technológia élvonalából; amelyek ezt tették, vagy az összeomlásuk miatt kényszerültek rá, vagy utána omlottak össze. Nincs komolyan vehető mód erre.
A technológia örök mézesmadzag, ami mindig többet, jobbat, könnyebbet, olcsóbbat ígér.
A történelem nagy része során a technológia legnagyobb problémáját a létrehozása és a kifejtett hatása jelentette. Mostanra fordult a kocka: a technológia legnagyobb kihívását manapság már a hatásának kordában tartása jelenti annak biztosításául, hogy továbbra is minket és a bolygónkat szolgálja majd.
A technológia olyan, mint egy nyelv vagy a kémia: nem egymástól független entitások és gyakorlatok gyûjteménye, hanem a kombinálódó és rekombinálódó részek összessége.
A génmanipuláció kifejezés elég modernnek tûnik, valójában azonban az emberiség egyik legősibb technikáját takarja. A civilizáció igen nagy része lehetetlen lett volna a szelektív tenyésztés és növénynemesítés nélkül - ezekkel a kitartó módszerekkel (a kívánatos tulajdonságok kiválogatásával) lehet javítani a háziállatok és fogyasztásra termesztett növények minőségét. Az emberek az elmúlt évszázadok és évezredek során apránként egyre hangsúlyosabbá tették a leghasznosabb tulajdonságokat ezekben a fajokban, aminek barátságos kutyák, jól tejelő szarvasmarhák, háziasított csirkék, ehető búza és kukorica és a többi lett az eredménye.
El fog jönni a pont, amikor a technológia teljes mértékben átveszi az irányítást a saját evolúciója felett; amikor képessé válik rekurzív javítási folyamatokat végrehajtani; amikor már nem fogjuk tudni megmagyarázni; amikor már nem fogjuk tudni megjósolni, hogyan viselkedik majd szabadjára engedve; összefoglalva: amikor elérjük az emberi befolyás és kontroll határait.
Aki a technológiai fejlődés korlátozását választja, amikor a vélt riválisai előretörnek, a fegyverkezési verseny logikája értelmében a vereséget választja.