Nagy Bandó András

Az ember nem gondolja végig, hogy ő milyen ember, ám amikor valamihez viszonyítják, hasonlatosnak mondják, mustrálgatni kezdi önmagát. Valóban? Tényleg? De hiszen én csak élek. Úgy élek, ahogy (hitem szerint) kell élnie egy embernek.

Ne emlékezz rám holnap, gondolj rám kicsit ma, ha kérhetem.

Szót kimondani vajon mennyivel könnyebb, mint szót érteni?

Amikor az ember álmodik, akkor nem azt méricskéli, hogy megvalósítható-e az álom, hanem azt, hogy milyen szép.

Föl-fölvillan előttem egy hajdani, végül megíratlan kisregény ötletem. A címe is ez lett volna: A boríték. A lezárt boríték, amelyet mindenki megkap születése percében. A borítékba csupán egy dátum, a címzett halálának az időpontja. Bárki dönthet úgy, hogy fölbontja, de akár úgy is, hogy lezárva hagyja. A halál dátuma ott van, adott, ha kibontja, ha nem. Persze, foglalkoztathatja, izgathatja, ám ahhoz, hogy fölbontsa, vagy van bátorsága, vagy nincs. Ez csupán a történet egyik oldala. A másik, és valójában ez még inkább foglalkoztatott, hogyan viselkednénk, hogy osztanánk be kapott időnket, ha megtudnánk, hogy egy bizonyos napon, egy nem is túl távoli időpontban véget ér az életünk. Vajon többet préselnénk-e ki magunkból, aktívabbakká válnánk-e? Jobban megbecsülnénk-e a nekünk maradt órákat, napokat, éveket?

Reggel ébredsz, fölkelsz, kinézel az ablakon. Minden a helyén van: fák, bokrok, virágok, ragyog a kert, mindent fénnyel áraszt el a nap, mely, mi sem természetesebb, ma is világot ad, pirkadattal ad jelt a kakasoknak, hajnali fénnyel töri át a rétek fölött libegő párát, és derûssé teszi az ébredező halandókat. Derûs leszel te is, fölragyog a szemed, beleborzongsz a gyönyörûségbe. Este kószálsz egyet, beleballagsz a végtelenbe, és elmerülsz a csillagok sziklatengerében. Kísérőnkre, a holdra veted a szemed, és talán ekkor, ebben a hátborzongató, szívbemarkoló látványban gyönyörködve egyetlen pillanatig a csoda és a mindenség részévé válsz. De vajon átéled-e, képes vagy-e átélni a pillanatot? A pillanatot, melyben eljut a tudatodig: létezem. Benne vagyok a pillanatban. Bennem jött létre a pillanat. Megfogott, megkaparintott, eggyé lettünk. Elementáris erővel hat rám. Elvarázsol. Bûvöletben tart. Észreveszem, hogy létezem. Hogy részese vagyok e földi csodának. Itt lehetek a mesebeli, szó szerint egyszeri földön, és emberként élhetem meg ezt a rendkívüli pillanatot, élő, gondolkodó, szépre és jóra érzékeny emberként lehetek részese ennek a pillanatnak. Átfut az agyamon: halandó vagyok. Mindezt látom, láthatom, amíg létezem, aztán mintha elvágták volna. Halandó vagyok, véges az élmény, gyufalángnyi, sercenésnyi, szikravillanásnyi a pillanat.

Létezni. Egyszerû, és egyben nagyszerû szó. Élni. Meglenni. Itt lenni a földön. Érezni mindazt, ami körülvesz, ami jó érzéssel tölt el, ami simogat, ami bármi módon, kellemesen vagy elementáris erővel hat rám. Gondold meg, kicsikém, főleg akkor gondold át, amikor szomorkodásra vagy panaszra van, vagy lenne okod: bármekkora fájdalmad is van, bármennyire szenvedsz is, bármily rettenetes kínokat élsz is át, mégis csak élsz, létezel. Amíg nem tetted kockára az életed, oly nehéz ezt megérteni. Észre sem veszed, hogy létezel, hogy élsz, hogy meg vagy. Eszedbe sem jut, hogy itt vagy, hogy élőlény, hogy ember vagy, mert minden egyszerû és természetes, pontosabban minden egyszerûnek és természetesnek tûnik, annak gondolod, vagy talán nem is gondolod, meg sem fordul a fejedben, hogy ajándékul kapott, félteni való kincset őrzöl: az életedet.

Haldokolni olyan, mint félhomályban, szürke csöndben, ágyban fekve végignézni, hogy egy betörő módszeresen kirabol. Az ágyat is kilopja alólam. Mit tehetnék mást, követem a rablót, abban bízva, hogy ő is tart valahova. Talán összeköltözhetünk.

Nem fogunk olyan túlvilágot kapni, amilyet megérdemeltünk, csak olyat, amilyet elképzeltünk magunknak.

Van egy alapigazság: ha visszafelé nézünk, megérthetjük az életünket, de még haldokolva is előre kell néznünk ahhoz, hogy leéljük.

Könnyû úgy reménykedni, hogy meg sem fordul a fejedben a reménytelenség érzése. A remény azt jelenti, akkor bízunk akár a lehetetlenben, akár a csodában, amikor bizonytalan a holnapunk.

- Optimista vagyok és realista. Tudod, ha egy ezer méter magasból kiugró ejtőernyősnek nem nyílik ki az ernyője, és mégis abban bízik, hogy életben marad, nem optimista, hanem hülye. - Ejtőernyős is akadt már fönn faágon.

A közös födél nem erősíti a házasságokat, csak óvja az esőtől.

Kár, hogy az olyan szép szavakat, mint a szeretet, elcsépeljük, pedig ez létünk alapköve. A szeretetet pedig csakis a másik iránti teljes odaadással és tökéletes figyelemmel adhatjuk át.

Az egyetlen életed szemétdobján ülve elmélkedsz a múltadról, értékek után kutatva, kapirgálva. Ne csodáld, hogy kétségbe estél, hiszen alig találtál valamit! Barátocskám, nem a meghalás tényétől remegsz, inkább a leélt életedtől. Mindenkinek meg akartál felelni, meg is feleltél, éppen csak önmagadnak nem sikerült.

Egyszer mindannyian rájövünk, hogy amíg élünk, minden lehetséges. Még a lehetetlen is, akár az is, hogy meghalunk. (...) Akkor billen meg az egész, mikor sebet ejt rajtunk az életünkre igényt tartó halál. Érkezéséig a halandóságunk csupán fantazmagória. Olyasmi, amiről beszélünk, amiről ugyan tudunk, de a halállal való szembesülés pillanatáig elhessegetjük magunktól.

Nem tudod hol jársz, s honnan jössz. Eltévedt alattad az út.

Soha nem tévedsz az utadra, ha mindig iránytût használsz.

Első a munka, én a második, apám csak megy, hajt, és többről álmodik.

Változz át naponta, de maradj meg ilyennek, kívánj meg percenként, s hagyd, hogy megpihenjek! Lehetsz drága terhem, de ne légy a terhemre, engedd, hogy szárnyaljak, és húzz le földközelbe!