Nagy Bandó András

Azokat, akik a hegytetőre értek, már sohasem fogják érdekelni a völgyben rekedtek. Fürödnek a napfényben, örülnek, hogy ilyen sokra vitték.

Hatmilliárd ember él a Földön, a hatmilliárdból legföljebb egy-két milliárd lehet keresztény, akinek föltétlen bûnben kell élniük, hogy a végén megkaphassák a bûnbocsánatot, és egész életük során ettől görcsölnek.

Háborúzás közben nem lehet Istent dicsőíteni, és nem lehet bûntudat nélkül ölni!

A "csúcsra jutottam" megfogalmazás mindig zavart, mert onnan már csak lefelé lehet menni. Egy fennsíkra érkeztem, ebben hiszek, és szeretnék még elidőzni ezen a tájon.

Nyugalom: folyóparton ülünk. Orrunk előtt hömpölyög a víz. Partok közé szorult béke. Távolba nézünk. Tisztán látunk, már csöpp odafigyelés kell, hogy meglássuk azt is, ami a lábunk előtt hever. Hogy rátaláljunk a mi kagylónkra, a mi kavicsunkra. Amely mióta a világ világ, ott vár ránk. Türelem, kicsim! Vágyakozz rá, és amit neked szánt a sorsod, előbb-utóbb megkapod. Folyóparton együtt ülve hamar megértenénk: ahhoz, hogy mélyre merüljünk, mozdulnunk sem kell. Csak bámulnánk a látszólag egyhangú, de mégis mindig változó folyamot, és a messzi forrásról beszélgetnénk. Ujjainkat a homokba fúrnánk, és látnánk, hogy a kicsi gödrökben feltör a víz. Hiszen a folyó a fövenyben, a földben, a homokban is munkál, mossa, bontja, alakítja a partot. Minta a teremtő ember számára.

Három nagy téma: a halál, a meghalásig kitartó élet, az emberi lét, benne az életet aranyozó szerelemmel, meg hát a szabadság, mely nélkül nem könnyû élni, és amelyért meghalni is érdemes. Az élni akarás mindennél erősebb, a halál pedig mindennél szomorúbb. Akkor is élni akarsz, ha nem vagy szabad, és akkor is félsz a haláltól, ha szabad vagy.

Csak akkor nyugszik meg a lelkem, csak akkor leszek képes elviselni a halandóság testet-lelket megremegtető érzését, ha rendbe rakom a gondolataimat, és ha a mindenség egészéhez igazítom az életemet és a halálomat. Ha megértem, hogy az életemet, létezésem örömét, a földön töltött éveimet kell boldogan fogadnom, és nem szörnyûséges tragédiaként rettegnem a tudható véget.

Kísérletet teszek arra, hogy rögzítsem, hogy mi minden jár a fejemben. Terápiának sem utolsó. Amíg írok, képes vagyok rendet rakni a bensőmben, és érzem, egyre inkább érzem, nagy szükség van, később pedig végképp nagy szükség lehet rá. Az írás erősebbé tesz. A megfejtett gondolat és a megválaszolt kérdés megerősít. Amíg gondolkodhatok, erősebbnek gondolhatom, elég erősnek érezhetem magam az élethez is, és a meghalás elviseléséhez is.

Hosszú és széles, végeérhetetlen és tartalmas életet kell élnünk ahhoz, hogy egyszer csak fontosak legyenek azok a mindennapi dolgok, melyek csak úgy megtörténnek velünk.

Asztalnál ülnek, beszélgetnek, mindegyik mással, mobilon.

Ha majd felnövök azon leszek, hogy senki ne vegye észre.

Figyelj rám, mintha jel volnék, Keress úgy, mintha nem volnék, Vigyázz rám, mintha gyöngy volnék.

Le tudnám élni veled az életed, de az enyémet nem.

A sors már csak ilyen, sajnos olyan, hogy előre nem tudjuk, nem ismerjük, a magunk sorsát is csak érezzük, sejtjük, mert valamire születtünk, valamire, amit más nem érezhet, nem tudhat. Egymás gondolatait sem tudhatjuk. Összenőhetünk egy kiadós élet alatt, egy hosszú együttlét során, akár azonosulhatunk is életünk társával, hasonlóvá is válhatunk, összehangolhatjuk szokásainkat, ruházatunkat, ételeinket, elveinket, szellemeinket, de gondolataink akkor is csak a mieink maradnak.

Aki képtelen megújulni, az csak vegetálni tud. Számomra ez elfogadhatatlan.

Minden férfinak szüksége van egy feleségre, mert van egy csomó olyan dolog, amiért egész egyszerûen nem lehet a kormányt hibáztatni.

Életünk alapjait, apánk közremûködésével, születésünkkor anyánk rakja le, létünk piramisának első kváderkövével. Amíg élünk, különféle tetteinkkel hordozzuk mellé a többit, előbb szélesítve az alapot, majd újabb sorokat kezdve, egyre magasabbra építve ez a sajátos, virtuális piramist, melynek utolsó, a vágyott csúcsra kerülő kockakövét a halál teszi oda helyettünk. Sose tudjuk meg, hogy mikor.

Aligha élt bármikor is olyan ember a földön, akinek a halál épp akkor tett pontot az élete végére, amikor már minden megkezdett munkáját befejezte. És olyan sem túl sok akadt, aki életének végső szakaszában időt kapott arra, hogy befejezze a megkezdett munkáit, lezárva a lezáratlant.

Az ember nem arra születik, hogy egyszer csak észreveszi magán, hogy érzékeny bizonyos szociális problémákra. Ezt az utat nem úgy választja magának, hanem olyan sorsszerû az egész, ahogy a rulettgolyó keresi a maga helyét. Előbb-utóbb a sok döcögés, különféle kitérők, lökdösődés, billegés, útkeresés után egy bizonyos lyukban köt ki. Valami ilyesmi, azt hiszem, az ember élete is. Miközben jövünk-megyünk a világban, és, mondjuk úgy, végezzük a dolgunkat, vagy keressük önmagunkat, rátalálunk arra a lyukra, amiben jól érezzük magunkat, ami a miénk.

A temetőben vannak a legjobb apák. Ott kéne élni.