Nagy István Attila

Az öröm nem beszél, hanem nevet. Nem ad szárnyat a gondolatnak, csak a bánat szónokol.

Akkor vagyunk igazán nagyvonalúak, ha nincsen más lehetőségünk.

Hányszor így volt már: hiába vártam az óvatos lépéseket, csak a csend nőtt bennem, te elmaradtál.

Ha kinyújtanám a kezem, elérnélek, pedig birodalmak húzódnak közöttünk.

Ha nem látnám a mélységet alattam, még büszke is lehetnék magamra.

Hányszor választhattál volna magad, de hagytad, hogy téged válasszanak.

Az ember élete során elérkezik egy olyan ponthoz, amikor fontos lesz, hogy ki is volt valamikor. Milyen hatások alakították, milyen bánatok és örömök, lázak és gondolatok hevületében formálódott a lélek.

Kár, mindig akkor döbbenünk rá arra, hogy valaki vagy valami a mienk volt, mikor elvesztettük.

Olyanok vagyunk mindannyian, mint a mélytengeri halak: állandón a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előre tekintünk, s nem látjuk, ami a lábunk előtt hever. Messzi tengerek hívása miatt gyötrődünk, s nem érezzük a hazai víz ízét. Kalandozó és buta vágyak partjaira vágyunk, s megfulladunk, ha végül partra vet az élet. Néha azonban váratlanul megmutatja magát a múlt. S ha van bátorságunk szembenézni a tárgyakkal, s mindazokkal az emlékekkel, amiket azok felidéznek, a hatalmába kerít valami nagy-nagy nosztalgia, összeszorul a szívünk, mert az ifjúság van azokban a tárgyakban, a helyrehozhatatlan hiba, a helytelenül végiggondolt gondolat.

Az ember szeret végigmenni azon az úton, amit maga választott. Akkor is, ha számtalan buktató várja, ha a keserûség könnyeit is kell nyelnie útközben, ha a kétségbeesés számtalanszor térdre rogyasztja, ha elátkozza százszor is, hogy útra indult. Minden keserû pillanat önmaga becsülésének a lehetőségét gazdagítja.

Jobban megértve a körülöttünk nyüzsgő valóságot, hamar rájöhetünk, hogy egy hatalmas folyamban úszunk valamennyien, amelynek a partjait sem látjuk mindig, s amelynek a sodrása ellen nem tudunk védekezni. Úszhatunk bölcsen és okosan, ügyesen és ügyetlenül, elmerülhetünk és megmenekülhetünk. Élvezhetjük a habokat, a folyóvíz kellemes simogatását. Mindent tehetünk, egyet kivéve: nem fordíthatjuk meg a folyót, nem parancsolhatjuk meg neki, hogy folyjon visszafelé.

Miből építkezik az ember, amikor úgy érzi, romokban hever körülötte a világ? Az általa belátható környék, a végiggondolható gondolatok, a megélhető érzelmek. Arra gondol, hogy talán mégis akar tőle valamit az élet, ha eddig meghagyta. S elkezdi magát újraépíteni. Megkeresi az első téglákat, leveri róluk a régi, töredezett habarcsot, óvó kézzel végigsimítja valamennyit. Új kötőanyagot kever. Előtte gondosan alapot ás, mélyebbet az előzőnél, mindent többször is megmér. Ezúttal nem olyan felszínes, mint először volt, most már tudja, hogy sokszor századmillimétereken múlhat a siker.

Hiszek az egyetlen folytatásban, a megszülető kettős magányban, hiszek az egyetlen menedékben, a körülfolyó reggeli fényben, hiszek az illatodban, félve mozduló mámorodban, a hajadban, ha felragyog: átölelnek a csillagok.

Hányszor hagysz még el amíg én is belátom nincsen helyem a világodban eltévedt holdja vagyok a hozzád vonzó hatalmas erőnek.

Ha most elmennél, utánad kószálnék én is, mert magaddal vinnéd a keskeny ösvényeket is, amelyeken elbotorkálok naponként hozzád.

Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele.

Hiába minden szó, ha lemostad magadról az érintésemet, ha nincsen semmi, amiből az én arcom visszanéz rád minden pillanatban.

Szeretnék vétkezni veled - s aztán reggelig gyónnám bûneimet.

Áztatom magam az esőben - senki se látja könnyeimet.

Reménytelen, reménytelen - dobogja bennem a félelem, mert arcod, kezed, szíved nélkül, az életem a csendbe rémül.