Nathan Filer

A pszichiátriai diagnózisok túlnyomó többsége nem vérképek, agyi CT-k vagy hasonlók alapján születik. Hanem az emberek kimondott - vagy ki nem mondott - szavai alapján, amit a szakemberek így vagy úgy értelmeznek. És a diagnózis nyelvének megvan a hatalma, hogy alapvetően megváltoztassa emberek életét.

Nagyon nehéznek találtam a regényírást, és erre gyakran reagáltam azzal, hogy nem írtam. Ez egy jól bevált eljárás az első könyves szerzőknél, amelyet szívből támogatok.

Ha logikai úton próbáljuk megérteni az őrültséget, az olyan, mintha fáklyával keresnénk a sötétséget.

Nem mindig könnyû megtalálni a megfelelő szavakat, ám ettől még részt vehetünk a beszélgetésben. Például úgy, hogy elkísérjük az embereket egy darabon, leülünk melléjük, meghallgatjuk őket.

A divatnak megvan a maga bulimiája. Rácuppan mindenre, ami fiatal és új, aztán kiokádja, ha idősebb lesz.

Gyakran kérdőjelezzük meg az információkat, amelyeket, nevezzük így, a "való világból" kapunk. Például egy valóságshow-t nézve a tévében dönthetünk úgy, hogy mindaz, amit látunk, teljesen reális és élethû, de kételkedhetünk is bizonyos elemeiben, vagy tarthatjuk az egészet kitalációnak. A világértelmezésünket nyilván befolyásolják a tapasztalataink, de megvan bennünk a képesség, hogy kételkedjünk ezeknek a tapasztalatoknak a hitelességében, és ha új bizonyítékok vannak a birtokunkban, módosíthatjuk meggyőződésünket.

Nem sok minden van az életben, ami annyira meg tud sebezni vagy fel tud emészteni bennünket, mint a szerelmi bánat.

Amikor másokhoz hasonlítjuk magunkat, eléggé általános emberi tulajdonság, hogy önmagunkat különleges elbánásban részesítjük.

A tünetek és a mögöttes biológiai okok összekapcsolásának folyamata képezi a klinikai diagnosztika alapját az orvostudomány minden ágában, és ez alól az egyedüli kivétel a pszichiátria.

Mentálhigiénés szakembernek lenni és mentális betegségben szenvedni - nem zárja ki egymást.

Bár kétségtelenül a gazdasági létra alján állók szenvednek a legkegyetlenebbül, az egyenlőtlenség mint a mentális stressz egyik forrása mindenkit meggyötör, aki egyenlőtlen társadalomban él, tekintet nélkül a személyes életnívójára. Nincsenek győztesek ott, ahol hagyjuk, hogy vesztesek legyenek.

A szegénységnek tompán sajgó monotóniája van: a keddek olyanok, mint a péntekek; a júniusok olyanok, mint a szeptemberek. Az élet az étel miatti örökös aggódásról szól, hogy meddig fog kitartani, meg a számlák esedékességéről, meg a szorongásról, hogy vajon ki van-e fizetve a lakbér. Tévénézés, veszekedések, nyugtalan alvás vagy a szorongó ébren fekvés. És nagyjából ennyi. Nincs semmi más. Nincs változatosság, nincs változás, nincsenek családi események, sem vakációk. A születésnapok jönnek és mennek. Szörnyûek, elviselhetetlenek, nyomasztóak.

Mindannyian egy kicsit őrültebbek vagyunk magunkban, nem igaz?

Mi, emberek, általában véve nem vagyunk különösebben racionális lények. Teli az elménk előítéletekkel, babonákkal, rosszul felidézett részletekkel, hazugságokkal, amelyekkel magunkat áltatjuk, és tényként kezelt véleményekkel.

Amint elhiszünk valamit, hajlamosak leszünk mindenáron ragaszkodni hozzá, függetlenül az igazságtól.

Annak eldöntése, vajon egy személy furcsa meggyőződése "mentális betegségnek" tekinthető-e, messze van az egzakt tudománytól.

A téveszmék mindössze rögzült hitek, amelyeket nem változtatnak meg az ellentmondó bizonyítékok. Ez a definíció tágan értelmezi a téveszme fogalmát, és több meggyőződésünkre lehet igaz, mint amennyit szívesen bevallanánk.

Ha nem tudjuk magunkat olyan kicsire összehúzni, hogy elrejtőzzünk az észlelt fenyegetés elől, nos, akkor elég nagyra kell felfújnunk magunkat, hogy elhessegessük a fenyegetést. Ez a stratégia mindenütt elterjedt a természetben. Bár a kivételes bonyolultságú emberi társadalmakban az izmaink megfeszítése és a mellkasunk kidüllesztése nem mindig éri el a kívánt hatást. Ezért valami máshoz folyamodunk. (...) Dicsérjük magunkat, kidomborítjuk az erényeinket. Alkalomadtán hazudunk arról, mit gondolunk valójában, hogy védjük a társadalmi státuszunkat. És némi erőbedobással még magunkat is meg tudjuk győzni, hogy igazat mondtunk. De most már nem akarok több szót pazarolni a valaha írt összes Facebook-posztra.

A legnyugtalanítóbb az a radikális változás, amelyet a technológia hozott az utóbbi húsz évben, és ami nemcsak a téveszmék tartalmát formálja át, hanem valószínûleg maga is okozati tényező. Ahogy a nagyvárosi környezet növeli a pszichózis kockázatát, úgy az is, ahogy mind össze vagyunk zárva az online térben.

Képzeljük el, hogy zaklatnak az iskolában, a játszótéren, és ettől (meg minden mástól is) szörnyen érzed magad. De én segíthetek abban, hogy egészen máshogy gondolj a zaklatódra. Úgy, mint aki nem árthat neked, nem tudja megváltoztatni az életed, nincs rád negatív befolyással. A zaklató nem tûnik el. Továbbra is ugyanazt mûveli, de téged már nem érdekel. Védettebb vagy. Ezt éri el a kognitív viselkedésterápia. Tehát azon múlik a hasznossága, milyen szemüvegen át nézzük. Ha a hagyományos medikális nézőpontból, amely a tünetek enyhülését helyezi előtérbe (amely mércének gyakran önmaga sem felel meg), akkor lehet, hogy hatástalan. De ha a depresszió csökkentésében, az életminőség javításában, az embereknek az élményeikhez való viszonyulásában gondolkodunk, akkor igenis hatásos.