Nathaniel Hawthorne

Sokszor megesik éppen rendkívüli tehetséggel megáldott embereknél, hogy valami betegség hatása alatt hirtelen óriási erővel nekilendülnek, és hosszú napok életerejét emésztik fel pillanatok alatt, hogy aztán megint hosszú napokig vagy még tovább ernyedten heverjenek.

A gyermekek mindig megérzik a hozzájuk tartozók nyugtalanságát, és főleg azt, ha közvetlen közelükben valami gyökeres változás készül.

Csodálatos, milyen sok időbe telik, míg a dolgok szavakba öltöznek. Ha két ember egy bizonyos kérdést kerülni akar, önkéntelenül, minduntalan odatereli a szót, eljut egészen a széléig, de mégse kavarja fel.

A szerelem akár újonnan születik, akár halottaiból ébred, mindig napsugarat hoz, csordultig telíti ragyogásával a szívet, úgyhogy kiárad a külső világra is.

Minden gyarló ember menekül a halál és a szégyen elől, igyekszik, ha módjában áll, megszabadulni ellensége fondorlataitól. Emberileg érthető, ha az összetört szívû, holtra fáradt, szerencsétlen vándor, amikor sivár, nehéz útján végre megcsillan előtte az emberi együttérzés, az új, igazi élet egy szikrája, minden erejével afelé igyekszik, és megpróbálja levetni a vezeklés súlyos terhét.

Reszkessen minden férfi, aki egy asszony kezét elnyeri, és nem tudja fölkelteni annak szívében a legforróbb szenvedélyt!

Egyikünk sem várhat semmi jót ebben az életben, amióta a gonosz útvesztőben tévelygünk, és lábunk minduntalan megbotlik a bûnben, amivel utunkat teleszórtuk.

Akármilyen súlyos következményei lehetnek is a titkos önvádnak, kétségtelenül gyilkosabb mérget csöpögtetett a szegény beteg szívébe az a kéz, amely segítséget kínált.

Az elmélkedésre való hajlandóság megnyugtatta talán a nőt, mint ahogy a férfit megnyugtatja, de szomorúvá teszi. Talán mert megoldhatatlan feladatot lát maga előtt. Először fel kellene borítani a társadalom egész rendjét, és aztán újjáépíteni. Másodszor: a férfinem lényegét vagy legalábbis öröklött szokásait, amelyek már szinte természetévé lettek, kellene gyökeresen megváltoztatni. Csak akkor foglalhatná el az asszony magához méltó, tûrhető helyét a világban. És végül, ha mind e nehézségeket sikerül legyőzni az alapvető újításokkal, még mindig semmire se mehet a nő, amíg önmagát még gyökeresebben át nem formálja. Kérdés, nem pusztul-e el akkor éppen az az éterikus valami, ami az asszony igazi lénye. Súlyos problémák ezek, és gondolkodással sohase birkózhatik meg velük senki. Az asszony is csak egy módon oldhatja meg őket. Abban a pillanatban, amikor szíve kerekedik felül, az egész kérdés elillan.

A legmerészebb gondolkodó emberek sokszor tökéletes megadással alkalmazkodnak a társadalom külső szabályaihoz. A gondolat maga kielégíti őket anélkül, hogy azt a cselekvés hús-vér valóságává formálnák.

Éppen az tûnt el belőle, ami nélkül az asszony nem maradhat asszony. Sokszor tapasztaljuk ezt a külső és belső változást olyan asszonyoknál, akik valami egészen súlyosat éltek át. Amelyik csupa gyöngédség, az nem éli túl a csapást. Ha pedig túléli, a gyöngédség elpusztul benne, vagy olyan mélyre temetkezik, hogy emberi szemnek láthatatlan azontúl. Talán ez az utóbbi igazabb.

Mi jogon vállalja a bûn terhét a gyengeség? A bûn a kemény akaratúaknak való, azok vagy elviselik, vagy ha nagyon súlyos, féktelen akaratukat egyszer jóra is használják, és lehajítják a terhet! De ez a gyenge, érzékeny lélek se egyikre, se másikra nem képes, sőt állandóan mind a kettőt gyakorolja, és nem tud kivergődni a mennyekkel dacoló bûn és meddő bûnbánat kibogozhatatlan csomójából.

A tüzes nyelvek, amelyek az apostolok fölött megjelentek akkor, nem azt a kiváltságot jelentik, hogy az ember idegen népek nyelvén ki tudja fejezni gondolatait, hanem azt, hogy a szív mindenkinek érthető nyelvén tud szólni az egész emberiséghez.

A léleknek is lehet valami betegsége, sérülése, hogy úgy mondjam, és ennek megfelelően a testi tünetekben is bizonyos zavar áll be. Hogy kívánhatjuk az orvostól, hogy a testi bajt meggyógyítsa? Hogy tehetné ezt, amíg a lélek baját, sebét meg nem mutatjuk neki?

Még akkor is, ha az orvos csak a testi tüneteket ismeri, gyakran csak félig ismeri a bajt, amelynek gyógykezelésére fölkérték. A betegség látszólag különálló valami, és mégis... talán csak egy lelki baj kifejezése.

Könnyebb annak, aki fájdalmát szabadon kitárhatja, mint aki kénytelen egészen a szívébe zárni.

A leleplezés éppen arra való, hogy az értelmes lények végre kielégíttessenek, és az élet sötét problémái, amelyeknek megoldására hiába vártak addig, kitáruljanak előttük. Mert ezt a kérdést nem lehet megoldani az emberi szív mély ismerete nélkül. Éppen ezért biztosra veszem, hogy akik rút titkot őriztek a szívükben (...), az utolsó ítélet napján nem pusztán kénytelenségből, de mérhetetlen örömmel fogják azt megvallani.

Én azt hiszem, nincs más hatalom, az Isten kegyelmén kívül, amely egy emberi szívet megnyisson, és az eltemetett titkot akár szóban, akár jelképben kifejezze. Ha valakinek ilyen titok nyomja a lelkét, az kénytelen magában hordozni, amíg eljön a nap, amikor minden titok kivilágosodik.

Szent ember viszont, aki már ezen a földön is az Úristen oldalán járkál, érthető módon vágyik arra, hogy a mennyek aranymezőin állandóan mellette járhasson.

Akinek szíve és esze van, annak minden testi nyavalyája is szorosan összefügg belső élete bajaival.