Nathaniel Hawthorne

Kezdem úgy érezni, hogy egy ember bölcsességének mértéke a tanácstalansága.

Ha valaki hosszabb időn át két arcot visel, egyet a tömeg, a másikat a maga használatára, okvetlenül összezavarodik, és maga se tudja már, hogy melyik az igazi.

Van-e sötétebb börtön, mint az ember önnön szíve?

Egyetlen nagy bûn sem tehető soha jóvá halandó életünkben, akár elkövetjük azt, akár szenvedünk miatta.

Az ihlet emelkedett perceiben a költőnek nincs szüksége emberi érintkezésre, de sivárnak érezné a földet, ha idegenként kellene visszatérnie az emberek közé.

Az ember (...) csak akkor lehet boldog, ha azt a kevés jót, amit tehet, megteszi.

A család eszméje található csaknem minden jogtalanság és gonoszság mélyén, amit csak az emberek elkövetnek.

Nem azonos-e gyökerében a szerelem és a gyûlölet? Hiszen mind a kettőhöz két szív legmeghittebb kapcsolata és ismerete kell. Végeredményben a szenvedélyes szerelmes csakúgy, mint a szenvedélyes bosszúálló, minden szellemi és érzelmi táplálékát a másikból meríti, és ha magára marad, reménytelen üresség szakad rá. Filozófiai szempontból a két szenvedély tehát lényegében ugyanaz, csak az egyiket mennyei fényességben látjuk, a másikat tompán izzó homályban. Odaát a szellemek világában találkozik a kettő.

Az ember ördögöt formálhat magából, ha kellő ideig, kellő energiával ûzi az ördög mesterségét.

Ha a mûveletlen tömeg a maga szemével akar nézni, rendesen csalódik. De ha nagy, meleg szíve szerint ítél - mint legtöbbször -, akkor mély és csalhatatlan igazságokra jut, éppúgy, mint azok, akiket természetfölötti látással ajándékozott meg az ég.

Érzékeny és önérzetes ember nehezen tud beletörődni, hogy érdekeiről kizárólag olyanok döntsenek, akik nem értik, és nem is szeretik. Miután csak két lehetőség van: vagy megbánthatják, vagy lekötelezhetik, ilyen körülmények között inkább az előbbit választja.