Nathaniel Hawthorne

Nehéz bármiféle titkot megőrizni olyan valaki előtt, akinek nemcsak alkalma és joga van lelkünkben kutatni, de elég tehetséges is ebben a munkában. Orvosával ne próbáljon barátilag érintkezni az, akinek lelkét valami titok súlya nyomja. Mert ha az orvos elég éles eszû, sőt annál valamivel több is van benne, amit talán megérzésnek nevezhetünk; ha amellett nem tolakodó, nem hangsúlyozza soha a saját lényét; ha ráadásul vele született az a különös képesség, hogy észrevétlenül közel tud férkőzni páciense lelkéhez, úgyhogy az nem is tudja, mikor árulja el magát hangosan, abban a hitben, hogy csak gondolta, amit mondott; s ha ilyenkor nem mutat sem örömet, sem csodálkozást, hanem vagy hallgatva fogadja a bizalmas közlést, vagy éppen csak egy fejbólintással, sóhajtással jelzi, hogy mindent megértett; és ha nemcsak bizalmas barátnak alkalmas, de amellett kiváló hírû orvos is: akkor egész biztos, hogy elérkezik a pillanat, amikor a szenvedő lélek görcsös zárkózottsága fölenged, és megindul a sötét, de áttetsző folyamat, amely kimos és napvilágra hoz minden titkot.

Lehet, hogy az orvos, aki az ember halandó porhüvelyét vizsgálja, lelki képességek dolgában bizonyos mértékig elcsenevészedik. Túlságosan anyagiassá válik a gondolkozása, és annyira elmerül a csodálatos szerkezet bonyodalmaiban, amely látszólag megmagyarázza az élet minden titkát, hogy a lét másik értelmét nem is látja.

A rég áhított asszony szerelmét kivéve, talán nincs semmi édesebb, mint egy gyermek érzésének, ragaszkodásának ilyen ösztönszerû megnyilatkozása. Ezt mindennél jobban meg kell becsülni.

Tévedés lenne azt hinni, hogy ősapáink megvetették a kényelmet. Igaz, hogy a földi létről mindig úgy beszéltek, mintha az csak megpróbáltatások és küzdelmek sorozata volna, és készséggel föláldozták vagyonukat, sőt életüket is a kötelességért, de amellett igyekeztek megszerezni a kényelmet, sőt a fényûzést is, ha módjukban állott.

A hit elvesztése a bûn legszomorúbb következménye talán.

Nem jó, ha a lelkiismeret (...) beavatkozik az érzelmi életbe, megvan ennek is a veszedelme. Nem igazi, végleges vezeklés és megtisztulás ez, hanem valami kétes, sőt talán mélységesen rossz lappang mögötte.

Az asszonyok sokszor különös gyönyörûségeket találnak a tûhímzések szépségében, és ez a másik nemnek érthetetlen.

Nehéz lenne kikutatni, mily apró, megfoghatatlan dolgok okozzák néha, hogy egyik ember eléri azt, ami a másiknak nem sikerül.

Van valami végzetes, leküzdhetetlen ösztön az emberben, ami éppen olyan erős, mint a legerősebb ítélet, akarva-akaratlanul örökké visszajár, mint a kísértet, arra a helyre, ahol életének valami rendkívüli esemény erősebb színt adott, és mennél sötétebb volt ez a szín, annál ellenállhatatlanabb a hely vonzóereje.

Mindig könnyebb olyat eltûrni, ami elszigetelt, különálló eseménye az életünknek, és csak egyszer van.

Kevés olyan dolog van a külső világon és a gondolatok mélységében egyaránt, amit ki ne kutatna az ember, ha elég komolyan és elég odaadással próbál nyomára jutni.

Amíg veled össze nem hozott a sors, hiába éltem. Rideg és örömtelen volt a világ, és szívem, amelyben tágas hely volt sok vendég számára, rideg és magányos maradt a házi tûzhely melege nélkül. Nagy szükségem volt rá, és nem látszott elérhetetlen álomnak, hogy az az egyszerû öröm, amiből mindenkinek kijut, amit az egész emberiség élvez szerte a világon, hozzám is elérjen valamilyen formában. Ha öreg, rút és torz vagyok is. Ezért vontalak a szívemre (...), ezért zártalak oda be, és azt hittem, meg tudsz melegedni a tûznél, amit te gyújtottál benne.

A szégyen nem a bûn bevallása, hanem az elkövetése.

Nincs szörnyûbb erőszak az emberi természet ellen, nincs kegyetlenebb büntetés, mint ha megtiltjuk a bûnösnek - bármit követett is el - hogy arcát elrejtse szégyenében.

Új gyarmatok alapítói, ha még olyan utópisztikus elgondolásaik voltak is az emberi erényről és boldogságról, föltétlenül rájönnek hamarosan, hogy a legelső és legfontosabb gyakorlati feladatokat nem tudják megoldani, amíg a szûz talajból egy darabot temetőnek, és egy másikat a tömlöc helyének ki nem szakítanak.

Nem valami kellemes állapot, ha az ember úgy érzi, hogy szellemi képességei napról napra fogynak, észrevétlenül elpárolognak, mint az éter. És minduntalan szeretné megállapítani, mennyi maradt még belőlük.

Azt hiszem, minden hivatalviselt emberen megfigyelhető, hogy ha túlságosan sokáig támaszkodott a Köztársaság hatalmas karjára, a maga lábán nemigen tud már megállni. Saját ereje fokról fokra elhagyja, kisebb vagy nagyobb mértékben, aszerint, hogy milyen erős volt eredetileg. Ha veleszületett energiája rendkívül sok volt, és a hivatali élet bûvös idegrombolása nem túlságosan hosszú ideig hat reá, esetleg kipótolhatja még az erőveszteséget.

Valamikor hittem és hirdettem, hogy a boldogság nem egyéb, mint kifejteni minden tehetségünket és hajlandóságunkat. Kecsegtető kép, mondhatom.

Nem figyelhetjük meg valakin jól a hivatali élet hatásait, amíg nem láttuk, hogy viselkedik az illető az ellenpárt hatalomra jutásának pillanatában.

Az ember legrútabb tulajdonsága talán az, hogy kegyetlenkedik csak azért, mert alkalma nyílik rá, mert van, akinek árthat. Tapasztaltam ezt olyanoknál is, akik semmivel sem voltak rosszabbak a többinél.