Neil deGrasse Tyson

Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben mindenkinek, de különösen azoknak, akik hatalommal és befolyással bírnak, valós képük van a világegyetemben elfoglalt helyünkről. Ilyen nézőpontból tekintve a problémáink eltörpülnének (ha egyáltalán felmerülnének), az emberek közötti különbségeket örömmel fogadnánk, és megvetnénk őseinket, akik ezek alapján még lemészárolták egymást.

A kozmikus nézőpont szerénységre int.

A világegyetem nem egy kozmikus bölcső, amit az élet pátyolgatására terveztek, hanem hideg, magányos és veszélyes hely.

Rövid földi életünk során tartozunk magunknak és az utánunk következő generációknak annyival, hogy megteremtjük a lehetőséget a tudomány ûzésére, már csak azért is, mert ez nagyszerû szórakozás!

Amint felhagynánk a kozmikus tudásunk bővítésével, azt kockáztatnánk, hogy visszatérünk azokhoz a túlhaladott és gyerekes gondolatokhoz, melyek szerint a világ képletesen és a szó szoros értelmében is körülöttünk forog. Egy ilyen sivár világban az anyagi javakat hajhászó, fegyverkező emberek a szûk látókörû, előítéletes gondolkodás áldozataivá válnának. És ezzel az emberiség tudásvágya egészen addig ki is lehelné a lelkét, amíg fel nem emelkedne egy új, tudásra szomjazó civilizáció, amely rettegés helyett ismét csodálattal adózna a kozmikus perspektíva előtt.

Nagy vagyok, mert összekapcsolódom az univerzummal, és az univerzum is összekapcsolódik velem.

Azt állítani, hogy nem létezik máshol élet az univerzumban, olyan, mintha kiemelnénk egy csésze vizet a tengerből, és megállapítanánk, hogy nem is élnek bálnák az óceánban.

A Föld mindössze porszem a világegyetemben. Ám egy nagyon értékes porszem, és egyelőre az egyetlen otthonunk.