Neil Gaiman

Amikor eléred a kisházat, azt, ahonnét indultál, felismered, pedig jóval kisebbnek látszik, mint emlékeidben. Menj végig az úton, át a kerten, amit csak egyszer láttál. És menj haza. Vagy teremts otthont.

Elhagyom a szavak útját, hogy az erdőt járjam, Erdei ember leszek, köszöntöm a napot, És érzem, ahogy a csend kivirágzik a nyelvemen, Akár egy különös beszéd.

Ha megkérdezik, honnét jöttél, mondd, hogy "A hátam mögül", és arra, hogy hová mész, mondd, hogy "Az orrom után".

Megfigyelte, hogy az események gyávák: egyenként nem történnek meg, csak csoportosan, bandában mernek rárontani.

Nem a zuhanástól félek... attól félek, amikor vége.

- Tudod-e, Rosemary Kelly, miből vannak az álmok? - Miből vannak? Hisz csak álmok... - Nem, nem azok. Az emberek azt hiszik, az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból vannak, meg részecskékből. Nézőpontokból vannak, képekből, emlékekből és megaláztatásokból, elveszett reményekből.

Minden embernek, aki valaha volt, van vagy lesz, van egy dala. Ezt a dalt nem írta senki. Van dallama, van szövege. Nagyon kevesen jutnak odáig, hogy eléneklik a saját dalukat. A legtöbben attól félünk, hogy a hangunk nem elég jó hozzá, vagy a szöveg túl butuska, túl őszinte, netán túl fura. Így az emberek inkább megélik a dalukat.

A repülőgépről bámulni a felhőket - egyike azoknak az érzéseknek, amiket a legjobban szeretek a repülésben. Ez, és az a közelség, amit azért érzel, mert oly közel jársz saját halálodhoz.

Vannak, akik azt állítják, hogy a könyvek magukat írják, de ez hazugság. A könyvek nem maguktól íródnak. Gondolatok, kutatás, hátfájás, jegyzetelés kell hozzá és sokkal több idő, meg munka, mint azt az ember képzelné.

Néha csak onnan tudom, hogy véget ér egy történet, hogy nem akad több szó, amit leírhatnék.

Az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is.

Az emberek a sötétben mihez kezdenek Volt egy kis lámpásom, de az is elveszett Kinyújtom a kezem, hátha te is azt teszed Együtt akarok lenni a sötétben veled.

Ha a történelem avatott ismerete egyetlen dologra megtanított minket, az nem más, minthogy a helyzet mindig lehet rosszabb.

Voltál már valaha szerelmes? Szörnyû, nem? Olyan sebezhetővé tesz! Megnyitja a mellkasodat, megnyitja a szívedet, és ez azt jelenti, hogy valaki bejuthat, és mindent összezavarhat.

Egyszer egy filozófus azt kérdezte: azért vagyunk emberek, mert a csillagokat bámuljuk, vagy azért bámuljuk a csillagokat, mert emberek vagyunk?

Mindig lehet tovább süllyedni - még akkor is, ha levettek a játéktábláról.

Mindennek ára van. Mármint megkaphatsz bármit, amit akarsz. De mindenért fizetni kell.

Ez a büntetés helye (...). Azok, akik úgy hiszik, bûnhődniük kell, magukra erőltetik ezt a helyet és a kínzásait... Amíg meg nem értik, amíg rá nem jönnek arra, hogy ők, kizárólag ők azok - nem pedig istenek vagy démonok -, akik létrehozzák poklaikat. És ha ez megtörténik, kiszabadulnak és elmennek innen.

Néztél már úgy a tükörbe, hogy azon gondolkodtál, tényleg a saját szemed néz-e vissza rád? Ültél már úgy üres szobában, hogy hirtelen rájöttél, nem vagy egyedül? Nem kellemes.

A félelem ragályos. Elkapható. Néha az is elég, ha valaki kimondja, hogy fél, és a félelem valósággá válik.