Nemes Nagy Ágnes

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz, úgy elhiszem, hogy rég szerettél. S ha érzem már, hogy elmehetsz, majd megtudom, hogy itt lehettél.

Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom. Oly réteges a fájdalom, s egymás fölé gyûrûzve gyûlik. Mit számlálgassam magamon a szomorúság évgyûrûit?

Tanulni kell magyarul és világul, tanulni kell mindazt, ami kitárul,

Szerelempárti vagyok. Hogy mi a különbség a szerelem nemisége és a puszta nemiség közt, azt annak, aki nem tudja, úgyis hiába magyaráznám. Ha angyaloknak nyelvén szólnék is, akkor sem értené. Az a különbség, ami a marharépa és a manna, a rossz vers és a jó vers között.

Hova lesz a szerelem, hova lesz? Tegnap még szeretlek mindörökre (és ez igaz), holnap már nem szeretlek. Tegnap életemet adnám, börtönbe mennék helyetted, tegnap te vagy a hazám - ma más. Ki ez a más? Egy új én? Bárki? Új mulatság? Miért mulatság? Meguntalak? Hogy unhatom meg az életem? Mi ez az átsiklás, észrevétlen hegycsuszamlás, folyókanyar, mikor már nem? Ha úgy váltogatnád hited, elved, politikádat, mint szerelmeidet, ripők volnál, mocskos, jellemtelen. Így nem vagy az? Miért, hogyan hajlik, csúszik, hamuhodik a szenvedély, hogyan rongyosodik, roskad le egy égbolt? Hát hová lesz a szerelem, hová lesz?

Mindig is boldog szerelemben kívántam élni, békés, nyugodt, extatikus, eltéphetetlen kötelékben - hogy azzal foglalkozhassam, ami a dolgom volna. A boldog szerelem létfeltétel és munkafeltétel, mint a kenyér, a toll, a szabadság. A boldogtalan szerelem nem szakmám. Ki nem állhatom az úgynevezett szerelmi bonyodalmakat. Ki nem állhatom azokat a lelki finomságokat, hogy az egyik szereti a másikat, de mégsem szereti; hogy a másik nem szereti; hogy nem szereti, de mégis; és így tovább. Ennél én sokkal egyszerûbb vagyok. Én a tökéletes, a sírig tartó szerelemről hiszem azt, hogy reménytelen - ennél alább nem adhatom. Minden más énelőttem a szerelem paródiája.

"Mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek." Nem, nem olyan könnyû, néha lehetetlen. Hogy az idő segít. Biztosan. De nem olyan egyszerû a dolog; a megbocsátás nem pusztán lelki diszpozíció, erősen függ a körülményektől. Könnyebbé válik, ha a károsodás következményei életünkben megszûntek. Könnyebbé válik akkor is, ha a rossz következmények nem szûntek meg ugyan, de sikerült másban, máshol kárpótolni magunkat. Boldog ember könnyen megbocsát. Ha pedig ehhez a két lehető körülményhez egy harmadik is járul - most már csakugyan lelki tényező -, az úgynevezett lelkiismeret, a jóvátétel szándéka és cselekvése a vétő részéről, akkor a megbocsátás természetessé válik. Megkönnyebbüléssé, majdnem örömmé, mintha valami fájdalmas betegségből, keserû fekélytől szabadultunk volna meg.

Nem hiszek abban, hogy a szenvedés nemesít. Ahhoz már olyannak kell lenni, hogy nemesíthessen. Akit a szenvedés nemesít, az extra jellem. De mi átlagosokkal számolunk. És különben is: lehet, hogy a szenvedés nemesít, de az állandó gyötrelem elpusztít; a szegénység megedz, de a nyomor elnyomorít. Szenvedés nélkül nincs emberi ember, anélkül nem tud semmit. Buddha is a szenvedés által lett Buddha. De: szenvedésben sose volt hiány. Inkább azt kell kérdezni: mi a még elviselhető szenvedés?

Magam után húzom magam, mint egy csapzott esőköpenyt a földön.

Hogy nem buggyan szét ez az ég! Hogy bírja önnön gyönyörét!

Kemény vagyok és omló por vagyok, nem olvadok és nem köt semmi sem, ketten vagyunk, mikor magam vagyok, a lelkem szikla, testem végtelen.

Hogy mondjam el? A szó nem leli a számat: kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat. A rémülettől görcsösen szeretlek. Elsorolom, hányféle iszonyat vár rám és rád, már arcunkba merednek. (...) Hét esztendeje szeretlek, szerelmem, fordíts egyet a Göncöl-szekeren, szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen - s maradj velem.

Névnapodra mit vegyek? Vegyek húzós egeret? Vonatot és síneket? Kék építő-köveket?

Szökő világ! Ne szállj előlem! Áttetsző szárnnyal csapj le rám, mint mázsa-súlyú levegődben, remeg csőrödben koponyám.

Az emlék átsüt testeden, és minden perccel nő az emlék; Hagyj el! Hisz ez a szerelem, ha nem leszek, Tiéd a nemrég.

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned, Csak nincs kivel szót váltanom. S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet, Hogy legalább imádkozom.

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted? Egy szót se szóltam.

Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad. Sebesülten is megtalállak. Szólj, hogy szólhassak holtomiglan. Mondd, mondd el végre, merre jártál kimondhatatlan álmaidban.