Nora Roberts

Nekem úgy tûnik, az udvariasság és a képmutatás túl gyakran járnak kéz a kézben.

A zene minden népnek, minden kultúrának a szíve, mert az a szívből jön.

A férfiak jönnek és mennek. Talán az igazi is elsodródik a többivel, de hát túléljük, ugye? Mert tudjuk, hogy a lelkük mélyén milyenek is ők. (...) Ismerjük a legrosszabb énjüket. Az önzést, a durvaságot, az erkölcs és a becsületesség hiányát. Lehet, hogy egy pillanatra belép valaki az életünkbe, aki másnak tûnik, mint a többi. Mi azonban elég bölcsek és elég óvatosak vagyunk ahhoz, hogy ne tegyük meg azt a bizonytalan lépést. Ha egyedül éljük is le az életünket, legalább miénk a tudat, hogy soha, egyetlen férfi sem szerez akkora hatalmat fölöttünk, amellyel képes lenne bántani bennünket.

Az járt a fejemben, mit éreznék, ha nem jönnél vissza többé. Éreztem, hiányozna valami az életemből. Talán idővel képes lennék pótolni, de sohasem tudnám maradéktanul helyettesíteni. Megpróbáltam rájönni, mi lehet ez, és mindig ugyanarra jutottam. Bárhonnan közelítettem is meg a dolgot, egyre csak ugyanazt a választ kaptam. (...) Te... csakis te.

Néha egy erős fuvallat szárnyára kapja az embert, és csak röpíti magával az ismeretlenbe. Bár felkészületlenül éri, mégis talán jobb helyen teszi le, mint hinné.

Szeretlek. Soha senki iránt nem éreztem ezt, amit irántad érzek. Bárhogy alakuljon ezután, soha mással nem fogom ugyanezt érezni. Nem tehetjük meg nem történtté, ami az elmúlt években ért bennünket, de talán jobbra fordíthatjuk a kettőnk életét.

Mindig visszatérünk ahhoz, amit szeretünk.

Az érzelem nem gyöngeség.

Ha nem hiszünk abban, ami még nincs, de lehet, akkor semmi értelme fákat ültetni, gyerekeket a világra hozni vagy akár a napfelkeltében gyönyörködni.

Az az ember, aki miatt ilyen szomorúság tükröződik a szemedben, vagy mindent megér, vagy egy ócska petákot sem.

Azt hiszem, vannak, akik arra születtek, hogy egész életükben csak édelegjenek. Ahogy vannak nők, akiket szeretnek a férfiak, de soha nem esnek velük szerelembe.

Most már tudom, mily ritka kincs, mily törékeny virág a lelkek szerelme. Féltőn óvni kell, gondozni, ápolni - nincs balgább annál, aki vakságában rátapos, vagy hagyja, hogy megfojtsa a gyom.

Ez lenne a szerelem? Ez a felfokozott, vakító ragyogású érzés, amely minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egyik pillanatról a másikra feloldja a leghevesebb ellenállást, a legmakacsabb gátakat két ember között, és melegségből puha burkot von köréjük?

Hogyan lehet ennyire szeretni valakit? (...) Úgy érezni, életünk olyan szorosan kapcsolódik valaki máséhoz, hogy nélküle nem érdemes folytatni.

Nem létezett más, csupán ő meg én, a szél, a tenger moraja, és a gyönyör, hogy a karjában lehetek. Mintha egész életemben csak arra vártam, csak azért éltem, álmodtam, aludtam, ettem és lélegeztem volna, hogy e pillanat ütötte résen át kikukucskálhassak az élet végtelen folyamából. Még ha száz évig élnék is, az sem érne fel ezzel a röpke, időtlen élménnyel.

A szerelemnek semmi köze az időhöz. Beleszerethetsz valakibe az első pillanatban, de az is lehet, hogy csupán egy év múlva. Ez csak úgy megtörténik... mindig a maga idejében.

Néha olyan dolgok történnek velünk vagy körülöttünk, amelyek felett nincs hatalmunk. El kell dönteni, mi az, ami igazán fontos a számunkra, és mi az, ami nem. Az élet mindenképpen megy tovább.

Az ember élhet tovább úgy is, hogy elvesztette azt, akit a legjobban szeretett, de az az élet már sosem lesz a régi.

A szerelem nem egy elvont fogalom, ami csak a regényekben meg a versekben létezik, de a valóságban nem találkozhatunk vele. Ez egy igazi és élő dolog, és fontos. Mert megváltoztatja az ember életét, és többé nem leszünk olyanok, mint amikor még nem szerettünk. Ezt el kell fogadni, mert hozzátartozik a szerelemhez.

Lehet, hogy egy nő szépnek születik, de a magabiztosságot tanulni kell. Meg kell szerezni. Hát nem édes elégtétel, amikor az ember megnyeri ezeket az apró csatákat? S valahányszor győz, mindannyiszor jobb fegyverzetben folytathatja a háborút.