Norman Doidge

Az orvos a maga dolgát köteles megtenni, de arra is képessé kell tennie betegét, segítőit és a körülményeket, hogy azok is tegyék a maguk dolgát.

Az általános orvosi modellben a betegek szedik a gyógyszereiket, és várnak, amíg piacra nem kerül egy jobb készítmény. Az orvosnál tett látogatások kimerülnek a betegség progressziójának és a gyógyszerek mellékhatásainak a felmérésében. A kezelés lényegében versenyfutás a páciens állapotának romlása (amit nem tud befolyásolni) és a gyógyszerészeti kutatások (amelyeket szintén nem tud befolyásolni) között. A betegek állapotáért és közérzetéért vállalt felelősség teljes egészében másokra hárul.

Az agy sokkal hajlamosabb elsorvadni a túl kevés használattól, mint elkopni a túl soktól.

A test egyetlen részének legkisebb mozdulata is igénybe veszi az egész testet. Olyasvalakinél, aki képes a hatásos, kecses és hatékony mozdulatokra, a test összetartozó egészként szervezi meg önmagát a legkisebb mozdulat elvégzéséhez is.

Soha senki sem tanult még meg járni úgy, hogy járt. Ahhoz, hogy egy gyermek járni tudjon, először más készségeknek kell a helyükre kerülniük - olyanoknak, amelyekre a felnőttek nemigen gondolnak, és amelyek elsajátítására nem is emlékeznek, mint például a hát homorításának és a fej felemelésének a képessége.

Az élőlények megállíthatatlanul haladnak a halál felé. Azt nem változtathatjuk meg, hogy ez így történik, de azt igen, hogyan.

Amint azt néha a vakok is állítják, a létezés bizonyos aspektusai gazdagabbá válnak a látás nélkül - ez különösen igaz egyes belső élményekre.

A gyermek megnyugtatásának egyik legjobb módja az anya hangja.

Függetlenül attól, hogy mely kultúrába születtünk, valamennyien sötétségben kezdjük az életünket, és e sötétségben zajlik le a legjelentősebb fejlődésünk is. A létezéssel való első kapcsolatunk az anya szívének dobbanásaiba, lélegzésének folyamatába, hangjának muzsikájába és ritmusába van zárva, még ha szavainak jelentését nem is értjük. Az ebből fakadó vágyakozás örökké velünk marad.

Nincs olyan könyv, amely hibátlan volna, bármilyen hosszú ideig íródjék is.

Az első olvasók látják a mûveket a legrosszabb formájukban.

Változásra való képességünk miatt nem mindig tudhatjuk, mi az bennünk, ami természetes, és mi az, amit a kultúránknak köszönhetünk. Ugyanezen okból túlságosan is befolyásolhat bennünket a kultúra és a társadalom, egészen addig, amíg túl messzire távolodunk valódi természetünktől, és elidegenedünk önmagunktól.

A gyermekkor spontaneitása, kreativitása és kiszámíthatatlansága rutinokból felépülő létnek adja át a helyét, amely egyre ugyanazt a viselkedést ismételgeti, s önmagunk merev karikatúráivá tesz bennünket.

A gyász során megtanulunk a szeretett személy nélkül élni, annak pedig, hogy ezt oly nehéz megtenni, az az oka, hogy előbb el kell felejtenünk azt a képzetet, amelyben az illető még velünk van.

A meglévő emlékek elfelejtése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy hálózatainkban elég hely legyen az újak számára.

Vannak (...) olyan érzékeink, amelyekről nem is veszünk tudomást, amíg el nem veszítjük őket.

Az az elgondolás (...), miszerint az agy a gyakorlástól ugyanúgy fejlődik, mint az izom, nem csupán képletesen igaz.

Az agy nem egy élettelen edény, amelyet mi töltünk meg, hanem inkább egy jó étvágyú élőlény, amely megfelelő táplálás és gyakorlás mellett képes a növekedésre és önmaga megváltoztatására is.

A szerelmes ember (...) nem csak a partnerébe szeret bele, hanem az egész világba, és azzal kapcsolatos nézeteit is érzelem szövi át.

Szeretünk szerelmesek lenni, nem csupán azért, mert ilyenkor könnyebb boldognak érezni magunkat, hanem azért is, mert boldogtalannak lenni is nehezebb.