Nyikolaj Vasziljevics Gogol

Valamennyiünknek megvan az a kis gyengéje, hogy magunk iránt kissé elnézők vagyunk, s inkább valamely felebarátunkat hibáztatjuk, akin aztán kitöltjük a bosszúnkat, például szolgánkat, aki éppen jókor kerül a szemünk elé, vagy alárendelt hivatalnokunkat, a feleségünket, vagy ha más nem akad, akár egy széket, amelyet aztán úgy odavágunk az ajtóhoz, hogy karja, lába, támlája letörik - hadd tudja meg, mi az a harag.

Bármilyen értelmetlen az ostobák beszéde, olykor elég ahhoz, hogy megzavarja az okos embereket.

Vannak esetek, mikor a nő, bármilyen törékeny, és gyönge is a férfihoz hasonlítva, egyszerre erősebb lesz nemcsak a férfinál, hanem a világon mindennél.

Próbálja csak meg valaki jellemezni a tekintetük ragyogását: azt az olvadékony, bársonyos, édes fényt. Isten tudja, még mi mindent lehetne mondani a tekintetükről: kegyetlen is, lágy is, sőt olykor epedő vagy mint némelyek mondják: kéjes, vagy talán nem is, de ha igen, megejti a szívet, rezgésbe hozza a lelket, mint hegedûhúrt a vonó. Az ember egyszerûen nem talál rá szavakat - az emberi nem fele: az asszony - céda népség, semmi más.

Két gerle megmutatja Kihûlt hamvaimat, S elturbékolja néked Az én szomorú halálomat.

A milliomosnak olyan szerencséje van, hogy közelről láthatja a haszonlesést.

Az ember nem érhet célt, ha nem teremt magának szilárd alapot, amelyen biztos lábbal áll; holmi fiatalos ábrándozással semmire sem lehet jutni.

A mostani lángolóan lelkes ifjú irtózattal hőkölne hátra, ha megmutatnák neki majdani öregkori arcképét. Vigyetek hát magatokkal mindent az útra, amelyen a zsenge ifjúság éveiből a sivár, rideg férfikor felé haladtok, vigyetek magatokkal minden emberi jó tulajdonságot, útközben ne hagyogassatok el semmit, mert soha többé fel nem szedhetitek! Félelmetes és kegyetlen a ránk váró öregkor, semmit sem ad vissza. A sír irgalmasabb, a sír fölött ez olvasható: "Itt ember nyugszik!" De az embertelen öregség hideg, érzéketlen vonásaiból nem olvashattok semmit.

Minden nép, amelyben megvan az erő záloga, tele van a lélek sajátos, ragyogó, alkotó képességeivel és más isteni adománnyal - sajátosan különbözik beszédében a többitől; bármit fejezzen is ki, a kifejezésben egyúttal a saját jellemének egy részecskéje is tükröződik.

Minden ember - tartozzék bár a nyomorúságban sínylődő, durva és ápolatlan szegények közé, vagy az egyhangúan hûvös, unalmasan ápolt előkelők magasabb köreihez - életében legalább egyszer okvetlenül találkozik valamely mindaddig nem tapasztalt jelenséggel, s ez - ha csak egyetlenegyszer is - olyan érzést kelt benne, amely teljességgel különbözik életének minden addigi, s minden későbbi érzésétől. A szomorúságok és bajok közepette, amelyekből életünk szövődik, legalább egyszer felragyog valami boldogító öröm.

Kártyára tenni azt jelenti, hogy az ember aláveti magát a véletlennek.

Vannak emberek, akiknek abban telik kedvük, hogy felebarátaikat - rendszerint minden ok nélkül - bemocskolják.

Csodálatos dolgok vannak a világon: a vidámság, ha sokáig vizsgálgatjuk, könnyen szomorúsággá változik, s akkor isten tudja, mi minden jut eszünkbe.

Már csak ilyen az orosz ember: valósággal töri magát, hogy a nála akár csak egy fokkal magasabb rangúval ismeretségbe kerüljön, és a felületes, éppen csak a köszöntésig terjedő ismeretséget egy gróffal, vagy herceggel többre értékelik, mint mással a legszorosabb barátságot.

A dicsőség nem adhat gyönyört annak, aki lopta, nem pedig megszolgálta.

Ne a tükröd okold, ha a képed ferde!

Nincs szentebb kötelék a bajtársi hûségnél. (...) Lélek és nem vér szerinti rokonságot kötni csak az ember képes.

A fizikusok mindenféle badarságot össze-vissza fecsegnek, hogy a nő ilyen, a nő amolyan. A nő csakis az ördögbe szerelmes!

Az ember nagy nehezen szerez magának valamit, amitől az élet egy kicsikét szebb lesz, és akkor megjelenik egy udvari nemes, egy gárdatiszt, és elkaparintja az orra elől.

Ha egy hölgy csak az orra hegyét mutatja nekünk a kalapja alól, mi máris rohamra indulunk.