Nyikolaj Vasziljevics Gogol

Miért van az, hogy a gondtalan vidámság perceiben is egyszerre csak valami különös hangulatváltozás következik: a nevetés még jóformán el sem hagyta az arcot, s az arc - ugyanazok között az emberek között - máris egészen más kifejezésû, vonásait egészen más fény világítja meg?

Szeress meg engem koromfeketének, hófehérnek bárki megszerethetne.

Bú, baj között az ember védtelen, De lelke, mint a tenger, végtelen.

Részeg ember nem hazudik, ami a szívén, az a nyelvén.

Furcsa dolog mindjárt bûnt emlegetni, hiszen nincs ember gyarlóság nélkül. Maga az Isten teremtett bennünket így.

Az ember, kérem, természeti lény: ha meg akar halni, úgyis meghal, ha meg akar gyógyulni, úgyis meggyógyul.

Hogyne védeném az embereket, mikor tudom, hogy bûneik felét tájékozatlanságból, tapasztalatlanságból és ostobaságból követik el?

Az emberben gyorsan változik minden; mire észbe kap, már nagyra nőtt a bensejében valami félelmetes féreg, amely zsarnokian magába szív minden életnedvet.

Én egészen más szempontból nézem az életet, mint mások. Úgy élni, ahogy a bolond él, nem nagy valami, de fortélyosan, ügyesen élni, mindenkit rászedni, anélkül, hogy engem rászednének - ez az igazi cél és feladat!

A hideg gúny mélyén akadhatnak forró szikrái az örök, hatalmas szeretetnek. És ki tudja, talán később mindenki elismeri, hogy ugyanannak a törvénynek folytán, amely szerint a büszke és erős ember a bajban hitványnak és gyengének bizonyul, a gyenge pedig óriássá nő a csapások alatt - ugyanennek a törvénynek folytán, az, aki gyakran mélyről, belülről fakadó könnyeket ont, talán éppen az nevet a legjobban az egész világon!

Olyan a világ, mint egy örvény: örökké vélemények, nézetek kavarognak benne; de az idő mindent megőröl. Mint a héj, szétrepülnek a hamis nézetek, és akár a szilárd mag, megmaradnak az örök igazságok.

Mese!... Lám, elteltek hosszú századok, városok pusztultak, népek tûntek el a föld színéről, szertefoszlott minden, ami volt, akár a füst - de a mesék élnek, ma is el-elmondják őket, és figyelmeznek rájuk bölcs királyok, mély gondolkozású kormányférfiak is, nagyszerû aggastyánok és nemes törekvésekkel eltelt ifjak is.

Jóízû, derûs kacagással csakis a mélységesen jó lélek tud nevetni.

A nevetés sokkal jelentősebb és mélyebb, mint gondolják. Nem az, amelyet ideig-óráig tartó ingerültség, vagy a betegesen epés hajlam, jellem szül; nem is az a könnyû nevetés, amely az emberek üres szórakoztatására, mulattatására szolgál - hanem az a nevetés, amely az ember derûs természetéből fakad.

Boldog az a komédiaíró, aki olyan országban született, ahol a társadalom még nem olvadt egyetlen mozdulatlan tömeggé, ahol még nem vonta be annak az elavult előítéletnek egységes kérge, amely egy és ugyanazon formába foglalja, egy mérce alá vonja mindenkinek a gondolatait, ahol ahány ember, annyiféle vélemény, ahol mindenki maga alakítja ki a jellemét.

Vannak olyanok, akik tudják, hogy hazudnak, de a hazugságot szükségesnek tartják a beszélgetéshez: úgy szép a mező, ha rozs van rajta, a beszéd meg úgy, ha hazugságtól tarka.

A nőben több igazi nagylelkûség van, mint a férfiban. A nő nem tud, nem képes elkövetni olyan aljasságokat és gazságokat, amelyeket önök elkövetnek. A nő nem tud tettetni ott, ahol önök tettetnek, és nem tudja elnézni azokat az aljasságokat, amelyeket önök elnéznek. A nőben van elég nemeslelkûség ahhoz, hogy mindezt megmondja - anélkül, hogy jobbra-balra nézegetne: vajon tetszik-e ez valakinek, vagy nem -, mert ezt meg kell mondani. Ami galád, az galád, akárhogy leplezzék is, akármilyen színben tüntessék is fel. Az galád, galád, galád!

Nekem jó szívem van, sok szeretet lakik a lelkemben, de ha tudnák, hogy milyen belső erőfeszítésekbe és megrázkódtatásokba került, hogy ne essem bele sok-sok olyan bûnbe, amelybe önkéntelenül is mindenki beleesik, ha emberek között él!

Magasra emeli a mûvészet az embert, nemessé, csodálatosan széppé varázsolhatja lelkének minden rezdülését.

Ki nem ismeri a bánatos érzést, mikor sokévi távollét után hazaérve, mindent olyan ósdinak, elhagyatottnak látunk, és panaszosan szól hozzánk minden tárgy, gyermekkorunk jó ismerősei; minél vidámabbak a hozzájuk fûződő emlékek, annál mélyebb bánat fogja el a szívünket.