P. Mobil

Azok a hegyek még ma is állnak, Azok a folyók még ma is futnak, Az a csillag még ma is mutatja az utat, Az a nép még ma is él.

Láttam, nem fértél a bőrödbe, felszedtelek téged elsőre. Mi voltunk a világon a legjobbak, ebből semmi nem maradt.

Egyedül maradtál, senki nem tudja, ki voltál, neked tudnod kell, az embered voltam én. Már hideg a kéz, a szemed nem lát, csak néz, neked tudnod kell, az embered voltam én - senki más.

Ha azt mondod: Kezdj új életet! A válasz csak annyi, hogy kettő nem lehet!

Ott álltam az úton, nem tudtam, hová, merre menjek, kellett, hogy valami jöjjön, történjen velem, az volt a kezdet. Nem találtam otthont, indulok, ha kell, a végtelen útra, nem élhetek másként, állni nem tudok, csak menni újra, örökmozgó lettem, nem állok sohasem.

Rossz voltál, jó lettél, Megbántad, ha vétkeztél. Múltad múlt réges-rég, Volt mi volt, továbbmentél.

Kereslek néptelen utakon, de csak a semmi vár, Dörögve zúgnak a betonon lánctalpas éjszakák. Falakról bámul az unalom, csak a csend szól rám, Csillagok hullnak, születnek újak, és te messze jársz.

Léphetsz másokra, vagy félre, Szólhatsz hangosan, vagy félve, Várhatsz sárgában a zöldre, Belül nem változol semmit.

Szép élet a csendben nem nekem jutott, nincs esélyem, nem fürdök a fényben, és ha eltûnök, ne sírj értem!

Ne féljetek, nem megyünk haza, Az már oly rég a másság temploma, Te csak szolga, rab vagy ott, Bár zsebedben útlevél ragyog.

Minket már régen nem hív a haza! Mely álmaink bölcsője, sírja volt, ma rákos fekély, rothadó kék-sárga folt.

Mivel szeretnél, ha nincsen szíved? Azért jöttem, hogy elvigyelek. Ülj mellém, én majd vezetek! Hazamegyünk, megvan a helyed, kapsz tőlem majd egy másik szívet!

Egyedül alszom, a párnád még meleg. Bújnék hozzád, hogy érezzelek, álmomban fogom a kezed, és reggel a tegnappal ébredek.

Hógolyó, soha nem lesz belőled lavina, tőled nincs veszélyben senki ablaka. Hógolyó, ahogyan te most kinézel, azt a kort már nem éred meg soha.