Minket már régen nem hív a haza! Mely álmaink bölcsője, sírja volt, ma rákos fekély, rothadó kék-sárga folt.

Kapcsolódó idézetek

1. A félelem egy elhagyatott sírkert, ahol az álmaink csonttá aszalódnak a tûző napon. Ez köztudott. Csak épp azt nem tudjuk néha, mihez kezdjünk ezzel a ténnyel. Elizabeth M. Gilbert
2. A seb el van mérgesedve, melyet hazulról hoztam. A szív kitépetett termő földéből, de gyökerei bennszakadtak. Nappal gondolataim viszik lelkemet haza, éjjel álmaim. Nem élünk, csak hervadunk e földbe átültetve. Felfogadtuk, hogy feledni fogunk mindent s azon vesszük észre magunkat, hogy megloptuk lelkünket, hírlapokban csak azt olvassuk, a mi hazánkról beszél, ajkainkra önkénytelen jönnek a Kárpátok alatti melódiák, és azután úgy nyomja valami a szívet, mint a ki nem sírhatott könny. Nincs betegség a miénkhez hasonló. Nem gyógyulunk. Jókai Mór
3. Fáradtan mosolygok az égre, Ma reggel köddé vált egy rémes látomás. Elnémult minden emlék végre, Valahol még rám is várhat végállomás. Zanzibár
4. Rövid élete, sok szép terve csak álom maradt, mert mindent lezárt a sírhalom. Részünkre nem maradt más, csak a bánat és az örökös fájdalom.
5. Egyre fakóbb arccal gondolunk rá, amikor még ölelkezve feküdtünk ringatózva a felhők között, meg az egészre, amit azóta a pusztulás csinál. Simon Márton
6. Mint a villám tépte, magányos fenyő, Mint a vizét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő, Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér, Otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél. Ismerős Arcok
7. Ma már szinte senki nem mer álmodni. Az arcokon is látszik, csak nézz körül! Szürke, beszûkült, célok nélküli életek tömege. Pedig álmai mindenkinek lehetnének.
8. Nincs már egy reményem, Szívemből már régen Eltüntek az álmok... Ady Endre
9. Kék-zöld foltok tarkítják a szívem, nagyon félek, üresség tátong a közepében, mégis élek, mindig visszajössz, de én már elfelejtenélek.
10. Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem, Azok tettek azzá, akiket szerettem. Üres lett a szivem, üres lett utánok, Betöltötték kínzó, messze ûző álmok. Ady Endre