Pál Dániel Levente

Az idegengyûlölet - gondolom, máshol is, bárhol a világon - akkor tör felszínre, amikor a kialakult és megszokott bizalmatlanság szimbiózisát váratlanul és hirtelen megzavarja valami külső hatás. Ilyen lehetett az afrikai medikushallgatók megjelenése a hetvenes-nyolcvanas években, és ilyen volt például pár évvel ezelőtt a menekültválság pár nyári hónapja is.

A jó ötlet (...) olyan, hogy terjedni kezd, és sporadikusan szétszóródik az utcákon.

A szórakoztatóipar mindig sokkal erősebben magán viselte az adott kor társadalmának, politikájának, kulturális fogyasztási szokásainak (és még sorolhatnám az értelmezés és kiértés dimenzióit) lenyomatát, mint a drámai mûvészetek. Utóbbiak valahogy kivonták magukat ennek vérbe ivódása alól - gondoljunk csak az absztrakcióra -, előbbiek viszont jellegükből fakadóan szerves részei lettek, az itt fellépők magánemberként és előadómûvészként megélt hétköznapjai erősen olyanok voltak, mint az a kor, amelyben élniük adatott.

Az osztályozást én meg ki nem állhattam. (...) Hogyan lehet egy gyereket, aki azt sem tudja még, hogy merre hány méter, számokkal beskatulyázni? Ezt nem vakarja le róla senki, a jó szót viszont magával fogja vinni, amíg csak él. A jó szóval kell tanítani.

A jó szóval kell tanítani, a szó megmarad az emberen, akkor is, amikor már kihullottak a fogai, amikor már kihullott a haja is. Ezt jegyezd meg, ezt az igazságot!

Osztályozni (...) egy pedagógusnak sem szabad (...), mert nem tudhatja, mi van abban a gyerekben, azt meg főleg nem, hogy mi lesz vele.

Minden csak egy állapot, amit az Úristen ad nekünk, és mindenkivel minden előfordulhat.

Az embereknek a lelkéhez kell beszélni, és akkor mindent megértenek.

Semelyik szakmát nem kell lenézni, mert nem tudod, ki a jó ember és ki a rossz. És sokszor ott van jó ember, az segít rajtad, akinek nem is köszönsz. Ezért mindenkinek legyetek szívesek előre köszönni. Nem tudjátok még, de most mondom nektek, hogy ez nagyon fontos: köszönjetek mindenkinek előre. Ezt szeretik az emberek, és nem tudjátok, hogy majd hogyan hálálják meg ezt nektek.

Ha sírok, akkor a könnyeimmel lemoshatom magamról a halált, de legalább a szagát. És holnapra minden könnyebb lesz!

Elfogadjuk egymást, amilyenek vagyunk, erre tanított anyu is, van elég baj az életben enélkül is, abból meg ne csináljunk gondot, amilyennek az Úristen teremtett minket.

A szem a lélek tükre és a test térképe.

Ilyen az élet, ilyennek teremtette a Jóisten, és bármilyen is legyen, nem arra való, hogy azok, akik nem szenvedtek tizedennyit sem, megítéljék a maguk erkölcsei szerint, a maguk hályogos szemüvegén át.

Hányat sóhajtasz lépésenként amikor elhagyod a lakást és hányat lépsz sóhajtásonként amikor már vissza sem fordulsz?