Pál Ferenc

Minél nagyobb terhelés alá kerülök, annál nagyobb az esélye annak, hogy fekete-fehér mûködésmóddal próbálok szabadulni a rossztól, amit belül élek át. Ez azt jelenti, hogy akkor járok jól, ha elég érett vagyok, ha bírom a belső feszültséget és az ambivalenciákat. Vagyis elfogadom, hogy képes vagyok egyszerre szeretni és gyûlölni. Egyszerre tartalak jónak és rossznak. Egyszerre haragszom és félek. Egyszerre akarom a vesztedet és a javadat. Egyszerre akarok veled lenni, és távol kerülni tőled. Amikor képes vagyok elviselni ezeket a kettősségeket, akkor vagyok a személyiségemnek egy olyan talaján, amelyen a megbocsátás lehetségessé válik. Ha valaki az átélt és megtapasztalt rosszal kapcsolatban nem tud ezekben az ambivalenciákban gondolkodni, akkor az nem azt jelenti, hogy őt olyan sérelem érte, ami megbocsáthatatlan, hanem azt, hogy ő a sérelmet nem képes megbocsátani.

Halad előre a kapcsolat, és az eleje általában jól is sikerül. Vannak is, akik azt mondják, hogy úgy tûnik, ennek csak az eleje jó - akkor csak az elejét akarom! Õk sok szerelmet raknak egymás után, de mindig csak a kezdeti szakaszig jutnak el. Amikor ugyanis a szerelem ereje csökken, kezdjük azt érezni, hogy már nem dédelget úgy a Brünhilda, mint régen! Vagyis elkezdődik a távolodás, és közben egyre-másra érnek bennünket a csalódások, hogy mégsem ő az, aki a sebemet gyógyítja, aki az összes ki nem mondott vágyamat betölti! Nem ő az! Ilyenkor sokan máris kilépnek. Azt mondják, ha nem ő az, akkor keresni kell tovább az igazit! Persze le lehet élni az életet úgy is, hogy a négyszáz méteres síkfutásból mindig csak az első ötven métert tesszük meg, aztán azt mondjuk: hú, most már elfáradtam, na, majd legközelebb, négy év múlva is lesz olimpia! Mi történik ilyenkor? Soha nem jutunk el a célba, a csalódások törvényszerûek.

Mindig érdemes megnézni, hogyan érez és reagál valaki, ha veszteség éri. Van, aki már annak a gondolatába is szinte belebolondul, hogy veszítsen, vagy elveszítsen valamit. E mögött igen gyakran egy kezdeti sérülés van, valami korai nagy veszteség. A rákövetkező veszteségek pedig azért töltik el indokolatlan rémülettel, félelemmel, mert elérik azt az eredeti nagy veszteséget, amivel szemben talán kisgyerekként egészen tehetetlen volt. Ha tudunk fejlődni a veszteségek viselésében, az az egész életünket döntően átalakítja. Ha szeretnénk boldogabbak lenni, akkor az egyik legfontosabb feladatunk és lehetőségünk, hogy a veszteségekkel kezdjünk valamit.

Egy valódi meghitt kapcsolatban épphogy nem őrizzük meg a függetlenségünket, hanem vállaljuk az egybetartozás kockázatát és felelősségét. Amit megőrzünk, az a szabadságunk.

Hû, de szép dolog az, amikor valaki képes megrendülni attól, hogy ki mindenki is ő. Hogy micsoda mélységek, micsoda sötétségek és ragyogások vannak benne! Micsoda fény és árnyék!

Van-e olyan élményed, tapasztalatod a férfi-nő kapcsolat területéről, hogy tulajdonképpen minden jó, valami mégis hiányzik? Tudod, mi hiányzik ilyenkor általában? Te magad. Úgy egyébként jól mûködnek a dolgok, csak te nem vagy benne eléggé. Az hiányzik.

Létezik egy közkeletû téveszme is a szoros kapcsolatban élők között, mégpedig, hogy én jobban ismerem magamat, mint te, ráadásul téged is jobban látlak, mint te magadat, hiszen én kívülről világosan érzékelem azt, amit te sehogyan se akarsz belátni. Csakhogy ezt általában mindketten így gondolják!

Nagyon sok embert nem lehet meggyőzni arról, hogy egy kapcsolat minimum annyira bonyolult, hogy általában mind a két félnek megvan a maga igaza, és mind a két fél egyszerre is tévedhet. Nem, mert kell egy bûnbak, aki elviszi a balhét.

Nem lehetséges szoros, tartós kapcsolatban létezni valakivel úgy, hogy az egyszersmind ne lenne bonyolult is, annak minden következményével együtt. Természetesen láthatunk valamit egyszerûen is, ami valójában nagyon árnyalt és összetett, de ez akkor inkább rólunk szól, a mi nézőpontunkról, és nem magáról a kapcsolatról. Aki tehát valódi hosszú távú békét szeretne a társkapcsolatában, annak tudnia kell lemondani a nyugalmáról.

Minél negatívabb egy férfi önértékelése, annál nagyobb valószínûséggel választ konzervatív nőt - nyilván azért, mert hagyományos családmodellben gondolkodik, ahol ő hordhatja a nadrágot. És minél erősebb az önértékelése egy férfinak, annál inkább merhet bevállalni egy "posztmodern pipit".

Minél alacsonyabb valakinek az önértékelése, annál jobban vonzódik azokhoz, aki szeretik őt. Minél magasabb az önértékelése, annál inkább szabad abban, hogy kivel létesít és tart fenn kapcsolatokat.

Nem azon múlik, hogy keresek egy pasit, aki minden ideális paraméternek, amit elvárok tőle, megfelel. Egy hosszútávú, tartós kapcsolat nem erre a rugóra jár, hogy elvárásaim vannak és most megfelelsz-e neki vagy nem, vagy hogy ideáljaim vannak és megfelelsz-e neki vagy nem. Az elvárásokkal és ideálokkal egyvalamit lehet tenni: elfelejteni. Ezek tönkreteszik, megölik a realitást. Más rugóra jár ez a történet, hogy férfi-nő.

Ha én (...) hûséges vagyok hozzád, az egy más természetû élet, mintha azt mondom: márpedig én az oltárnál örök hûséget fogadtam, és én ehhez tartom magam. Akkor mihez tartom magam? Nem hozzád. Nem azt mondom: olyan mélyen tartozom hozzád, hogy azért hajlandó vagyok áldozatokat vállalni, hanem tartom magam a törvényhez.

Az is jelentősen megnövelheti a vonzalmat, ha emlékeztetsz valakire, akit én már ismerek.

Természetesen fontos, hogy a múlttal is foglalkozzunk, megpróbáljuk azt megérteni és elrendezni magunkban, amennyire lehetséges és amennyiben az segít nekünk - de a helyzetünk kulcsa mégis csak a jelenben és a mi kezünkben van.

Egy meghitt kapcsolatban valamivé válunk, és felismerjük, hogy kik vagyunk. A meghitt kapcsolat nem arra való, hogy valamit teljesítsünk - az a jó munkatársi viszony. Még csak arra sem, hogy valamit átéljünk, és élményhez jussunk. A meghitt kapcsolatban valakik leszünk.