Pál Ferenc

Búcsúzni vagy békével lehet, vagy sehogy! Ha egy veszteségünk fájdalmát merjük átélni, az nem tart örökké, míg ha elkerüljük a fájdalmat, akkor életünk végéig menekülő szökevénnyé válhatunk.

Minél inkább próbálom fönntartani a múltbéli magamat, annál inkább eltûnök a jelenből, és csak vegetálok. Ha elengedem a múltat, és azt mondom, nézzük, mit tehetek most, egyszer csak a múlt kezd visszatérni. Most már elkezdhetek azokból az értékekből élni, amelyek a múltban az enyémek voltak, és látszólag már nem lehetnek azok. A fájdalom mellett a hála érzése is eltölt. Milyen szép volt! Az, ami már nincs többet, és soha többé nem is lesz. Ebben a pillanatban kezdem jól érezni magam. Ha tehát meg akarom menteni a múltamat, akkor itt az ideje, hogy elkezdjek a jelenben a jövő számára élni.

Egyes problémák egyfelől megoldhatatlanok, másfelől azonban a megoldhatatlansággal való találkozás megnyit egy harmadik lehetőséget, ami pedig már a problémán túl van. Maga a probléma megmarad, de már nem kínzó, nem elviselhetetlen többé, mert túlhaladtunk rajta, miközben valamiféle életbölcsességre jutottunk.

Az életünkben a dolgoknak megvan a maguk ideje. A maguk helye. A folyamatoknak van elejük, közepük és végük. Magasságuk és mélységük. Az életnek van ritmusa, ciklikussága, súlya és könnyedsége, hossza és rövidsége. Ha ezt szem elől tévesztjük, úgy kiesünk a realitásból, hogy sosem tudunk igazán jól lenni.

Ha annyira tisztelnénk a gyerekeinket, mint a szüleinket, akkor nagyon jó gyerekkoruk lenne.

A vágyaink végtelenek. Rengeteg vágyunk sosem elégül ki. Az élet senkinek sem ad meg mindent. A felszínes, főleg a rendezetlen vágyaink sóvárgóvá és kielégületlenné tesznek minket. A vágyainktól nem szabadulhatunk, de megtanulhatunk szabadon vágyakozni. Szabadon vágyakozni az tud, aki eljutott a legmélyebb vágyaihoz, amelyeknek a megélése nem sóvárgóvá, hanem értékessé tesz minket.

Lesznek olyan hiányaink, amelyek végigkísérik az életünket anélkül, hogy betölthetnénk azokat. A tegnapi ölelést, a múltbéli dicséretet, a múlt havi gyöngédséget, a múlt évi biztonságérzetet, az elmúlt évtizedbeli boldogságot és a gyerekkori gondoskodást ma már nem kaphatom meg. (...) Ha fölfedezzük és megelégszünk azzal, amit a mai nap ad, főleg ha teszünk is érte, hogy kaphassunk, az megelégedetté tehet a hiányaink ellenére.

Az elmélyült szeretet mindenképpen egyfajta függést is jelent. Szabadon vállalt függést. Tehát szó sincs arról, hogy ha egy kicsit is függő helyzetben vagyok, az ártalmas, és ha valakivel kölcsönösen számítunk egymásra, az a gyöngeség jele.

Ha fölfokozott vágyaink vannak, akkor tudhatjuk: rengeteg kudarc fog bennünket érni. Ez szorongással tölthet el bennünket, és nem szívesen látjuk be, hogy kudarcra ítéltük magunkat. A boldogság kulcsa ugyanis az alacsony elvárás, a kevesebbel való megelégedés, a választási szabadságunk önmagunk általi tudatos korlátozása, a döntéseink melletti elköteleződés, a jelenlegi életünk megbecsülése, és a hála amiatt, ami már a miénk.

A szeretettől nem idegen, hogy miközben szeretek valakit, időnként lehetnek erős negatív érzéseim és indulataim is vele szemben. Valakit szerethetek, de pillanatokra gyûlölhetem, megharagudhatok rá, lehetek rá féltékeny, akár félhetek is tőle. Ez mind belefér, nem mond ellent a szeretetnek.

Minden gyászmunka, amit elvégeztünk a saját múltunkkal kapcsolatban, fölszabadít minket. Nem szükséges a terheket tovább hurcolnunk, ezért könnyedebben, nagyvonalúbban lehetünk jelen a mostani kapcsolatainkban.

Igen, van, aki emberként születik, és önmaga töredékeként hal meg. A másik pedig emberként születik, és ha meghal, kevesebb, szegényebb lesz a világ.

Egy kedves pszichológus ismerősömtől őrzök egy fontos mondatot. Ha valaki már huszonötödször mondta el neki, hogy mennyire szerencsétlen, és mennyire beleragadt egy helyzetbe, amiből nem tud kikeveredni, akkor is végighallgatta, majd azt kérdezte tőle: "Mondd csak, és ez jó neked?" Ez egy nagyon egyszerû és fontos kérdés, mert általa ráláthatsz, hogy ezt a kört már tucatszor lefutottad, ezért érdemes lenne valamit kezdeni magaddal - nem a másikkal, nem a világgal! -, különben egy életen át toporoghatsz egy helyben.

A szeretetkapcsolattól nem idegen az, hogy elvárások is vannak benne, de közben - bár ez egy paradoxon - lehet ezzel együtt föltétel nélküli is. A szeretetemnek ugyanis lehet, hogy nincs föltétele, de a kapcsolatnak van. Hogy egy kapcsolat lényegileg az lehessen, ami, ahhoz bizonyos föltételeknek teljesülniük kell. A házasság keretein belül az elvárás például így fogalmazódhat meg: elvárom tőled azt, hogy hûséges akarj lenni hozzám, és keressük közösen a megoldásokat, ha valami nehézség adódik. Ha a szerelem vagy a szeretet nevében elhitetjük egymással, hogy a kapcsolatunkban egyáltalán nincsenek elvárásaink, akkor sajnos ámítjuk a másikat és önmagunkat is. Ha a kapcsolat föltételeit kölcsönösen megteremtettük, lehetőséget biztosítottunk a feltétel nélküli szeretethez.

A szív két dobbanás között pihen - és akkor a legsebezhetőbb.

Vonzódunk azokhoz, akiket ismerősnek, megismerhetőnek, megérthetőnek, kiismerhetőnek tartunk.

Adjál akkor is, ha kevés van neked is, adjál akkor is, ha neked is szükséged lenne rá, adjál akkor is, ha neked nem adtak, adjál akkor is, ha a szavaknál többre van szükség - és közben észrevétlenül a reménység emberévé leszel.

Nincsen reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember van. Ez pedig nagyon nagy különbség! Amikor valamelyikünk eljut oda, hogy ez a helyzet most reménytelen, az élet reménytelen, ez a kapcsolat reménytelen, azt kellene inkább mondani: álljunk csak meg, olyan hogy reménytelen, nincs! Reményvesztettség van. Én most reményvesztett vagyok, és az a kérdés, hogy mit is kezdjek ezzel. Így rögtön valamekkora szabadsághoz jutok, míg ha átélem, hogy a helyzet reménytelen, akkor minden cselekvőkészségem alábbhagy. Mert azt tudnunk kell, hogy nagyon sajátos módon a reményvesztett pillanatokban is van még lépés. Nem is egy. Nem is kettő.

De sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy a jelenben kell élni, és felesleges a múlttal foglalkozni! Amikor valaki azt mondja, hogy értelmetlen a múlttal foglalkozni, hiszen azt már nem lehet megváltoztatni, nagy precizitással fejezi ki, hogy azt gondolja: az segítene rajta, ha a múltat megváltoztathatná. Azt hiszi, a múlttal kapcsolatos egyetlen lehetősége az volna, ha azt meg nem történtté tehetné vagy átírhatná, és mivel ez lehetetlen, nincs dolga ezzel. A sejtjeink azonban őrzik a múltunkat, így az hatást gyakorol a jelenünkre. Ezért éppen annyira érdemes a múlttal foglalkozni, azt földolgozni, elrendezni, amennyire a jelen szempontjából szükségünk van rá. A múltat pontosan azért kell helyére tenni, hogy a jelenben élhessünk.

Az első gondolat az, hogy amikor az ember beleszeret valakibe, akkor tulajdonképpen azon jó és rossz tulajdonságaiba szeret bele, amik a saját származási családjában el vannak nyomva. Ezek a tulajdonságok a rózsaszín ködön át csodálatosnak tûnnek. Ezek köztünk különbségek. Õ ilyen, én meg olyan vagyok. Pont azért vonzódom hozzá, mert az, amilyen ő, belőlem hiányzik. Később azonban ez a tulajdonság elkezd ijeszteni, taszítani, irritálni. A fő gondolat az, hogy a társunk épp azokra a tulajdonságokra tereli a figyelmünket, amelyekben mi magunk nem vagyunk eléggé kidolgozva. Ha ezeket a tulajdonságoktól, értékektől magunkban rettegünk, elutasítjuk, akkor később az ilyen tulajdonságokkal bíró párunkat is el fogjuk utasítani.