Palotai Boris

Olyan átszellemült a hegedû hangja... szinte anyagtalannak tûnik. (...) Anyagtalan és mégis olyan megfogható, hogy azt hinné az ember, térfogata, három dimenziója van, ha nem tudná, hogy ez a csalóka természetû tünemény csupán a levegő változó gyorsaságú periodikus rezgése.

A szomorúság annyira hozzátartozik az életemhez, hogy néha ijedség fog el, hátha el is múlhat.

Nem jó módszer hallgatni valamiről, ami kikívánkozik. Mihelyt beszélünk róla, oldódik a görcs.

Vannak lelkiállapotok (...), amikor az ember hajlamos rá, hogy mindent eltorzítva lásson.

Azt is szerethetjük valakiben, amit megváltoztatunk benne. Sőt azt szerethetjük igazán.

Olyan nehéz megtalálni, akit valóban szerethet az ember, azzal az arccal, járással, kiejtéssel, temperamentummal, (...) ami a leginkább megfelel a természetének.

Egy arc lassan alakul, belülről formálódik, belülről kapja a tanácsokat, ösztönzést, intelmeket. Attól lesz más, attól kap tartást, értelmet, jelleget. Gyerekkorában az ember magával hozza az arcát, otthonról kapja, készen. Húsz éven túl már felelős érte!

Sehogy sem tudta szétszedni az érzelmeit. Volt bennük aggodalom, lelkiismeret-furdalás, szemrehányás és elszántság, jókora elszántság. Túl hirtelen nyilalltak egymáson keresztül ahhoz, hogy megállítsa őket, rendet teremtsen köztük.

Senki sem úgy boldog, ahogy valaha elképzelte. Már az is boldogság, ha nem boldogtalan.

Az ember érzi, hogy fontos, ezt azzal is bizonyítja, hogy mások élete fontosabb neki a sajátjánál.

Egy tévedést nem szabad sorssá rögzíteni.

Megpróbálom kitalálni magamat, megteremteni. A kitalált dolgok még nem váltak valósággá bennem, mindig akarok valamit, de úgy, hogy előre félek tőle, s keresem az okát, hogy miért nem sikerülhet.

Az ember vágyik valakire, akivel törődhet, akinek minden kérdésére válaszol, anélkül, hogy tudna róla.

Ha azt fogom érezni, hogy megtaláltam nála azt, amiről akkor derülne ki, hogy hiányzott nekem... pont ez hiányzott...

Azt játsszák, hogy semmi sem dobja fel őket, semmi sem hatja meg. S végül ez a semmi birtokba veszi őket.

Rendet csak úgy lehet csinálni, ha előbb feltúrunk mindent.

Mégis hiányozna? Nem hinném. Ha eszembe jut, csak legyintek magamban.

Emlékszel, egyszer vad eső szakadt, s mi csókolóztunk csuromvizesen, a záporozó szenvedés alatt így bújok hozzád most is, kedvesem.

Itt nincsen nappal, nincsen éjszaka, csak emlékek adják az életet, úgy bennem élsz most, mint talán soha, s ha magam védem, téged védelek.

Ahogy megláttam magát, megbillent bennem valami, az értelmem csődöt mondott. Fel voltam háborodva, hogy ilyesmi megeshet velem! Teljes erőmből tiltakoztam. De sem a tiltakozás, sem az önámítás nem használt. Sose hittem, hogy ilyen szerelem létezik... hogy az ember egy napon számot vet magával, s azt mondja: bármi legyen az ára, mellette maradok! Nem bírom ki nélküle.