Paul Auster

Amint valaki felfedezi a másikban önmagát, nem tekinthet többé az illetőre úgy, mint egy idegenre.

Többé nem vagyok itt. Soha nem mondtam, amit te mondasz, hogy mondtam. Ám mégis, a test az a hely, ahol semmi nem hal meg. És minden éjjel a fák csendjéből, hiszen tudod, a hangom feléd tart.

A vég csak képzeletben létezik, cél, amit kitalálsz magadnak, hogy mozgásban maradj, de elérkezik a pillanat, amikor rájössz, hogy sosem érheted el.

Akkor tudjuk meg, kik vagyunk valójában, amikor feloldódunk valaki másban. Aki képes arra, hogy ne csak önmagának éljen, az találja meg önmagát. A szívünk mélyén mindannyian erről ábrándozunk.

A tények nem visszafordíthatóak, pedig az ember azt hinné. Csak mert be tudsz jutni, még nem jelenti azt, hogy kifelé is menni fog. A bejáratból nem lesz kijárat, semmi sem garantálja, hogy az ajtó, amin egy perccel ezelőtt beléptél, ott lesz akkor is, ha visszafordulsz érte.

A világ a szemünkön keresztül hatol belénk, de csak akkor nyer értelmet, ha leérkezik a szánkba és szavakká lesz.

Amikor az ember úgy érzi, nincs tovább, abszolút természetes, hogy üvölteni akar. A levegő összetömörül a tüdejében, és megfullad, ha nem tolja ki magából, ha nem üvölti ki minden erejével. Különben a saját lélegzetébe fullad bele, maga az ég fojtja meg.

Minden állandó mozgásban van, és noha egy fal két téglája egyformának látszik, sosem lesz azonos a kettő. És ami még fontosabb, ugyanaz a tégla sem marad ugyanaz. Elhasználódik, észrevétlenül szétmállasztja a levegő, a hideg, a meleg, az eső, és ha évszázadokon keresztül figyelemmel kísérhetnénk, végül csak a hûlt helyét látnánk. Minden élettelen dolog szétforgácsolódik, minden élő haldoklik.

A tömegben járni azt jelenti, hogy sosem mész gyorsabban, mint más, sosem maradsz le a szomszédodtól, sosem csinálsz semmit, amivel megzavarod az emberáradatot. Ha betartod ennek a játéknak a szabályait, akkor az emberek átnéznek rajtad.

Csak akkor találjuk meg magunkat, ha azt keressük, ami nem mi vagyunk.

Amikor a kétségbeesés olyan gigászi, olyan megsemmisítő, olyan katasztrofális méreteket ölt, hogy az embernek nincs választása, kénytelen felszabadulni általa. Ez az egyetlen lehetőség, különben bebújhatunk egy sarokba meghalni.

Az elektronikusan továbbított hang nem valóságos hang. Mind hozzászoktunk önmagunknak ezekhez a szimulákrumaihoz, de ha alaposan belegondolsz, a telefon a torzítás és a fantázia eszköze. Szellemek közti kommunikáció, test nélküli elmék verbális váladékozása. Én látni akarom azt, akivel beszélek. Ha nem láthatom, akkor inkább nem is beszélek.

Az, "itt" csak az "ott"-hoz viszonyítva létezik, nem pedig fordítva. Csak azért van "ez", mert van "az" is; ha nem nézünk fel, sosem tudjuk meg, mi van lent.

Az istenek akkor a legboldogabbak és leginkább önmaguk, amikor az univerzummal kockáznak.

Napról napra halad, teszi a dolgát. Csak az előtte álló életről álmodik. És ekkor az történik, hogy halál van. Az emberből feltör egy kis sóhaj, összeroskad székében, és az már a halál.

Az olyan ember, aki csak úgy tartja elviselhetőnek az életet, ha megmarad az énje felszínén, megelégszik annyival, hogy magából csak a puszta felszínt engedi láttatni.

Képtelenség mások magányába belépni. Ha csak egy kicsit is megismerhetünk egy másik emberi lényt, az kizárólag oly mértékben lehetséges, amennyire ő engedi magát megismerni.

Talán valóban ez a legfontosabb: eljutni az emberi érzések lényegéhez, szembemenve mindennel.

Hiú erőfeszítés, hogy bármit is állítsunk valakiről.

Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok. Elménkben lakozó testünkkel mintha bejárnánk egy belső teret, egyik helyről a másikra sétálunk, járás közben a lépteink koppannak, haladunk egyik helyről a másikra.