Paulo Coelho

A félelem nem a gyávaság jele. A félelem az, ami lehetővé teszi, hogy bátrak legyünk, és megadja azt a kegyet, hogy szembeszálljunk az élet adta kihívásokkal.

A nyíltságot rendszerint egyfajta gyanakvással fogadjuk. (...) Távolságtartásunk biztosítja fontosságunk és magabiztosságunk illúzióját.

Ha sírnod kell, tedd úgy, mint ahogy a gyermek teszi. (...) Soha ne feledd: szabad vagy, és nincsen abban semmi szégyellnivaló, ha kimutatod azt, amit érzel.

Amikor szenved az ember, jobb, ha elfogadja, hogy szenved, hiszen a szenvedés attól még nem fog elmúlni, hogy nem vesz róla tudomást.

Amikor távol vagy, szeretném, ha közel lennél. (...) De mi van akkor, amikor együtt vagyunk? Veszekszünk, hülyeségeken vitatkozunk, meg akarjuk változtatni egymást, azt akarjuk, hogy a másik is ugyanúgy lássa a világot, mint mi. Olyan dolgokat vársz el tőlem, amiknek semmi értelme, és én ugyanezt teszem veled. Néha titokban azt mondjuk magunkban: "de jó lenne, ha szabad lennék, és nem lennék elkötelezve". (...) És ilyenkor elveszettnek érzem magam.

Nem velünk van a baj, hanem azzal a móddal, ahogy kinyilvánítjuk egymásnak a szerelmünket. Ha elfogadnánk, hogy léteznek problémák, akkor együtt tudnánk élni ezekkel a problémákkal, és boldogok lennénk.

Még mindig magadban hordozod azt a kisfiút, aki a leggyengébb volt az iskolában és aki elbújt a szülei elől, hogy kisírja magát. Valahol mélyen még mindig az a törékeny kisfiú vagy, aki nem tudott barátnőt szerezni magának és aki soha semmilyen sportban nem volt jó. Nem tudod elfelejteni a sebeidet, amelyeket régi sérelmek, igazságtalanságok ejtettek rajtad. De ha nem hagyod, hogy begyógyuljanak, az nem vezet semmi jóra.

Szeretném tudni, hogy te is szeretsz-e úgy engem, ahogy én szeretlek téged. De nincs hozzá bátorságom.

Ha nem vagyunk egyedül, erősebbek vagyunk, és könnyebben kiderítjük, hol rontottuk el, és hogyan változtassunk irányt.

Annyit szenvedtem, a szívem már annyit vérzett azon az ezer és egy éjszakán, amikor fölriadtam, és vártam, hogy megcsörrenjen a kulcs a zárban, belépjen a szobába (...), lefeküdjön mellém, és ne szóljon egy szót se. Megfogadtam, hogy ha ez valóban bekövetkezik, nem fogok kérdezni semmit, csak megcsókolom, azt mondom neki, hogy "szép álmokat, szerelmem", és másnap együtt ébredünk, kézen fogva, mintha ez a rémálom soha nem történt volna meg.

Nem erőltethetek valamit, aminek még nem érkezett el az ideje.

Vannak történetek, amelyek félbeszakadtak. Ezek a történetek sokkal inkább jelen vannak, mint a többi, és amíg nem zárjuk le őket, addig nem tudunk továbblépni. (...) Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni.

Felfedni annyit tesz: egy pillanatra fellibbenteni, majd visszaejteni egy fátylat. Fellibbenteni a fátylat valamiről, ami már nem létezik.

Előbb arra tanított meg, hogy önmagamat szeressem, hogy aztán szeretni tudjam őt. Ráébresztett, hogy a szívem elsősorban arra való, hogy engem (...), nem pedig arra, hogy másokat szolgáljon. Azt mondta, hogy a múltam mindig elkísér majd, de minél jobban megszabadítom magam a tényektől, és minél jobban figyelek helyettük az érzésekre, annál jobban fogom érteni, hogy a jelen pillanatában mindig van egy akkora üres tér, mint a sztyeppe, amelyet meg lehet tölteni szeretettel és életkedvvel.

A fontos dolgok mindig megmaradnak - ami elmúlik, az mind olyan dolog, amit fontosnak tartunk, de valójában haszontalan.

Amikor nem volt mit vesztenem, mindent megkaptam. Amikor megtagadtam azt, aki voltam, megtaláltam önmagamat. Amikor megismertem a megalázottságot, és mégis folytattam utamat, megértettem, hogy szabadon megválaszthatom a sorsomat. Nem tudom (...), hogy a házasságom csak egy álom volt-e, amit nem sikerült megértenem, amíg tartott. Tudom, hogy nélküle is tudok élni, de szeretnék még egyszer találkozni vele - hogy megmondhassam neki, amit soha nem mondtam, amíg együtt voltunk: jobban szeretlek, mint saját magamat. Ha ezt elmondanám neki, tovább tudnék menni békében - mert ez a szerelem megváltott.

Az igaz Szerelem hagyja, hogy mindenki a saját útján járjon - mert tudja, hogy ez nem választja szét egymástól a Feleket.

Arra gondolt, hogy hányszor gyötörte a szenvedély, hány és hány éjszakát forgolódott álmatlanul, várva egy telefonhívást, ami nem jött, hány romantikus hétvégét töltött el úgy, hogy a következő héten nem volt folytatás, hányszor nézegetett aggódó tekintettel mindenfelé egy-egy buliban, hányszor örült egy-egy hódításnak, ami az önbizalmát növelte, hányszor kínozta a magány, amikor szentül hitte, hogy egyik vagy másik barátnőjének a fiúja az egyetlen a világon, aki őt boldoggá tudná tenni. Mindez része volt a világának - és az általa ismert összes ember világának. Ez volt a szerelem, és az emberek az idők kezdete óta így keresték a Másik Felüket: szemekbe nézve, a csillogást és a vágyat kutatva.

Sokféleképpen vártalak... Vártalak, mint az elkeseredett feleség, aki tudja, hogy férje soha nem értette egyetlen lépését sem, és soha nem fog utána jönni, és ezért föl kell szállnom a repülőre, és vissza kell mennem, hogy aztán a következő válságból újra elmeneküljek, majd visszamenjek, és megint elmeneküljek, aztán újból vissza. (...) Vártalak, ahogyan Pénelopé várta Odüsszeuszt, ahogyan Rómeó várta Júliát, ahogyan Beatrice várta Dantét, hogy megváltsa. A sztyeppe ürességét benépesítették az emlékeim, az együtt töltött pillanataink, az országok, ahol együtt jártunk, az örömeink, a veszekedéseink. De ha hátranéztem, csak a saját lépteim nyomát láttam, te sehol nem voltál.

Nem hiszek a szenvedés és a tragédia gyógyító erejében, ezek azért vannak, mert hozzátartoznak az élethez, és nem szabadna büntetésnek tekinteni őket.