Paulo Coelho

Mindannyian katedrálisok vagyunk, ez kétségtelen. De mi van az én tágas, belső teremben? Esther, a Zahir. Mindent kitölt. Õ életem egyetlen értelme, (...) és megértem, miért szálltam szembe a hóval, a dugóval, a jeges országúttal: hogy eszembe jusson, hogy mindennap újjá kell építenem magam, és hogy - életemben először - elfogadjam, hogy van egy lény, akit önmagamnál is jobban szeretek.

- Együtt építettük föl az életünket. Szeretem a férjemet, ő is szeret engem, bár nem éppen a leghûségesebb férj. - Ez az első alkalom, hogy erről beszélsz. - Mert nincs jelentősége. Mi az a hûség? Az érzés, hogy birtokolhatok egy testet és egy lelket, amelyek nem az enyémek?

A sztyeppéken mindig kéknek nevezik az eget, akkor is, ha éppen szürke - mert tudják, hogy a felhők fölött olyankor is kék.

Álmom megvalósítható közelségbe került, és ez félelmetes. Ha megpróbálom és nem sikerül, nem tudom, mi lesz az életemmel: úgyhogy inkább tovább dédelgetem az álmomat, mint hogy szembenézzek a lehetőséggel, hogy tönkreteszem.

Meg kellett tennem olyan dolgokat, amiket egyébként nem tettem volna meg és amiket soha többet nem fogok megtenni, el kellett viselnem sok sebet a testemen és a lelkemen, és meg kellett bántanom másokat, akiktől később bocsánatot kértem - amikor ráébredtem, hogy bármit megtehetek, csak azt nem, hogy kényszerítsem a másikat arra, hogy kövessen az őrültségemben, kielégíthetetlen életszomjamban.

Harcoltam első, második és harmadik feleségem szerelméért. Harcoltam azért, hogy legyen bátorságom elválni az elsőtől, a másodiktól és a harmadiktól is, mert a szerelem nem élte túl az élet viharait, nekem pedig tovább kellett folytatnom a keresést az után a személy után, aki azért jött a világra, hogy rám találjon.

Az élet nem lehet teljes egy kis őrület nélkül.

Soha nem volt olyan megosztott a világ, mint most: vallási háborúk, népirtások, a bolygó pusztítása, gazdasági válságok, depresszió, szegénység. És mindenki azonnali megoldást vár legalább néhány problémára a világban, vagy a saját életében. De ahogy haladunk a jövő felé, a dolgok egyre csak sötétebbnek látszódnak.

Én mindig kerestem a korlátaimat, és a mai napig nem sikerült megtalálnom őket. De az én univerzumom nem is segít nekem ebben, mert nőttön nő, és nem engedi, hogy teljesen megismerjem.

Az idő nem tanít, az csak a fáradtság, az öregedés érzését hozza nekünk.

Az embernek mérhetetlenül nehéz a jelenre összpontosítania: mindig azon töpreng, hogy mit csinált, miképpen csinálhatta volna jobban, mik a tettének a következményei, és miért nem úgy cselekedett, ahogy cselekednie kellett volna. Vagy éppen a jövővel van elfoglalva, hogy mit fog csinálni holnap, milyen óvintézkedéseket kell tennie, milyen veszély leselkedik rá a sarkon, hogyan kerülje el a kényelmetlenségeket, és hogyan érje el, amiről mindig álmodott.

Nem az van hatással a jelenre, amit a múltban tettél, hanem amit a jelenben teszel, az teszi jóvá a múltat és változtatja meg a jövőt.

Az utazás soha nem pénz kérdése, hanem bátorságé.

Amikor az ember sokáig van úton, sokáig hall olyan nyelvet, amelyet nem ért, sokáig használ olyan pénzt, amelynek nem tudja az értékét, sokáig jár olyan utcákon, amelyeken még sose járt, szép lassan rájön, hogy a régi énje, és mindaz, amit megtanult, nem ér semmit az új kihívásokkal szemben.

A tragédia gyökeres változás az életünkben, amely mindig ugyanahhoz a fogalomhoz kötődik: a veszteséghez. Amikor valamilyen veszteség ér bennünket, hiába próbáljuk visszaállítani azt, ami már elmúlt. Jobban tesszük, ha kihasználjuk az így keletkező hatalmas ûrt, és megtöltjük valami újjal.

Mindent igyekszünk úgy értelmezni, ahogy jólesik, és nem úgy, ahogy valójában van.

Ha ebben a másodperctöredékben úgy tekintünk vissza az életünkre, hogy tudjuk: elszalasztottunk egy lehetőséget, amikor az élet csodáját ünnepelhettük volna - az a Pokol. Az viszont a Paradicsom, ha elmondhatjuk: "Követtem el hibákat, de nem voltam gyáva. Leéltem az életem, és megtettem, amit meg kellett tennem."

A harcos erénye: megérti, hogy az akarat és a bátorság nem ugyanaz. A bátorság félelmet és hízelgést parancsolhat, de az akaraterő türelmet és kompromisszumot követel.

Hajlamosak vagyunk többre értékelni azt, ami messziről jön, anélkül, hogy észrevennénk, mennyi szépség vesz minket körül.

Néha nekünk is idegenné kell válnunk önmagunk számára. Így a lelkünkben rejtőző fény megvilágítja azt, amit meg kell látnunk.