Paulo Coelho

Ilyen a világ: mindenki úgy beszél, mintha mindent tudna, és ha van merszed kérdezősködni, kiderül, hogy nem is tudnak semmit.

Ha félsz, mondj el egy imát, de menj tovább.

Ma imádnak, holnap pedig megköveznek és keresztre feszítenek minden bûntudat nélkül.

A férfiak nagyon furcsák. (...) Megüthetnének, ordítozhatnának, megfenyegethetnének, de ők rettenetesen félnek. Félnek egy nőtől. Nem feltétlenül attól, akit elvettek feleségül, de mindig akad egy, akitől rettegnek, és aki aláveti őket minden szeszélyének. Ha más nem, akkor a saját anyjuk.

Isten minden lépésedet végigkíséri, és nyugtalan, mert látja, hogy nem veszed észre az élet csodáját.

Jó, ha hagyjuk, hogy a szívünk szép lassan meggyógyítsa a maga sebeit. De az nem jó, ha azért vonulunk el és merülünk mély meditációba, nehogy gyengének gondoljanak. Mindannyiunk lelkében él egy angyal és egy ördög, akik nagyon hasonlítanak egymásra. Ha valamilyen nehézség előtt állunk, az ördög a magányos töprengést javasolja, hogy megmutathassa, milyen sebezhetőek vagyunk. Az angyal viszont gondolkodásra serkent, és néha emberi szájat vesz igénybe, hogy azon keresztül szólhasson hozzánk. A fény harcosa megtalálja az egyensúlyt a magány és a másokra utaltság között.

Néztem a nőt, aki addig voltam, és láttam, hogy gyenge, bár próbálja azt a látszatot kelteni, hogy erős. Mindentől fél, de elhiteti magával, hogy ez nem félelem, hanem annak az embernek a bölcsessége, aki ismeri a valóságot. Befalazza az ablakokat, nehogy besüssön a nap a szobájába: kifakítaná a régi bútorokat. Láttam, ahogy a Másik a szoba sarkában ül: gyenge volt, fáradt és kiábrándult. Uralma alá hajtotta és rabszolgaságban tartotta azt, aminek mindig szabadon kéne szárnyalnia: az érzelmeit.

Mindenki, az égvilágon mindenki kérni akar tőlem valamit. Ezért dicsérnek, hízelegnek és fölajánlják azt, amire szerintük szükségem van. Holott másra sem vágyom, mint hogy végre egyedül legyek.

A cél nem szentesíti az eszközt. Mert célok nem léteznek, csak eszközök. Az élet ismeretlentől ismeretlenig hajt.

Eddig a pillanatig emberek milliói adták már fel. Nem bosszankodnak, nem sírnak, nem csinálnak semmit, csak várják, hogy teljen az idő. Elvesztették a reagálás képességét. Te viszont szomorú vagy. Ez azt jelzi, hogy még él a lelked.

A megbánás valóban öl: lassan felemészti a lelkét annak, aki egyszer valami rosszat tett.

Az a legnyomorultabb, aki közönnyel szemléli mások nyomorát.

A harcos (...) elfogadja, hogy ellenségei azért vannak, hogy próbára tegyék bátorságát, kitartását és ítélőképességét. Õk sarkallják arra, hogy harcoljon az álmaiért.

Az a harcos, aki túlságosan bízik az eszében, lebecsüli ellenfele erejét.

A szeretet összegyûlve jószerencsévé válik, a harag összegyûlve balsorssá alakul.

A harcos számára nem létezik jobb és rosszabb: tudja, hogy mindenkiben megvannak azok a képességek, amelyekre szüksége van a maga egyéni élete során.

Ha ezen az úton mostantól kezdve nem is tanulok semmi újat, egy fontos dolgot legalább megtanultam: muszáj kockáztatni.

Megkérdezem, mi a küldetésem, és a hang azt feleli, hogy az, ami minden embernek: átitatni a világot az igaz szeretet energiájával.

Már annyi meglepő dolgot láttam, hogy a legcsekélyebb kétségem sincs afelől, hogy léteznek csodák, hogy minden lehetséges, s hogy az ember kezdi újra felfedezni azt, amit elfelejtett: saját belső hangját.

Az egyik elmeséli a másiknak, a titokzatos lánc egyre hosszabb lesz, és az, amiről az író azt hitte, hogy magányos munka, egyszer csak átalakul: híd lesz belőle, csónak, amelynek segítségével a lelkek közlekednek és kapcsolatba kerülnek egymással.