Paulo Coelho

Az emberek rendszerint a leggondatlanabb helyeken keresik a szenvedést, mert azt hiszik, hogy nem érdemlik meg a boldogságot.

Ami a föld kerekét forgatja, az nem a gyönyör keresése, hanem a lemondás mindenről, ami fontos. A katona azért megy a harcba, hogy megölje az ellenséget? Nem: azért megy, hogy meghaljon a hazájáért. A nők szeretik, ha látja rajtuk a férjük, milyen elégedettek? Nem: azt akarják, hogy lássa, milyen odaadó, önfeláldozó, és mennyit szenved, hogy őt boldoggá tegye. A férfi azért dolgozik, hogy megvalósítsa önmagát? Nem: minden csepp verejtékét és könnyét a családja megélhetéséért adja. És így tovább: a gyerekek lemondanak álmaikról a szüleik kedvéért, a szülők lemondanak az életről gyermekeik kedvéért. Fájdalommal és szenvedéssel bizonyítják egymásnak azt, aminek csakis örömet kellene az életükbe hoznia: a szeretetüket.

Az embernek nem kell megmásznia a hegyet ahhoz, hogy tudja: magas.

Ha te meg tudod érteni, hogy lehet szenvedés nélkül élni, az nagyon nagy szó. De ne hidd, hogy mások is megértik. Valóban senki sem szeret szenvedni, mégis szinte mindenki keresi a fájdalmat, az áldozatot és igazolva érzik magukat, úgy érzik, önfeláldozásukkal kivívják gyermekeik, férjük, a szomszédaik és Isten elismerését.

Két világ van: az, amelyikről álmodunk, és az, amelyik a valóságban létezik.

Két dolog létezik, ami megakadályozhatja az embert álmai megvalósításában: az egyik, ha eleve nem hisz bennük, a másik, ha egy váratlan sorsfordulat könnyebben elérhetővé teszi őket.

Ne kérdezd, hogy miért éppen te. Ne kérdezd, hogy mi különös van benned. Nincs benned semmi különös, magamnak sem tudom megmagyarázni. Mégis - íme az élet misztériuma - semmi másra nem tudok gondolni.

A többi ember olyan kiszámíthatatlan! Reakcióik előreláthatatlanok, körülbástyázzák magukat, és úgy viselkednek, ahogy ő: közönyt színlelnek minden iránt. Ha valaki nyitott a világra, azt vagy azonnal kiközösítik, vagy piszkálják és lenézik, mondván: "túl naiv".

Ha élsz, Isten is veled él. Ha viszont nem mersz kockáztatni, ő is visszavonul a távoli mennyekbe, és csupán filozófiai elmélkedés tárgya lesz.

Az ember már csak ilyen... érzelmei nagy részét félelemmel helyettesíti.

Ez ellentmondásnak tûnhet, de sok embert ismertem, akik már nem éltek, pedig még dolgoztak, ettek, és ugyanúgy végezték társadalmi teendőiket, mint azelőtt. Mindent automatikusan csináltak, anélkül, hogy észrevették volna a mágikus pillanatot, amit minden nap magában hordoz, anélkül, hogy egyszer is megálltak volna, hogy egy másodpercig az élet csodájára gondoljanak, anélkül, hogy megértették volna, hogy a következő perc talán az utolsó, amit ezen a bolygón töltenek.

Ha van Isten, biztosan nagylelkû azokkal a teremtményeivel, akik idő előtt óhajtják elhagyni a Földet, sőt, talán még bocsánatot is kér, amiért arra kényszerítette őket, hogy itt időzzenek.

Aki könnyelmûen ígérget, és aztán nem tudja teljesíteni az ígéreteit, tehetetlennek és sikertelennek érzi magát, s ugyanez történik azzal is, aki az ígéretekbe kapaszkodik.

Senkinek sem volna szabad föltennie ezt a kérdést: miért vagyok boldogtalan? Ez a kérdés magában hordja azt a vírust, amely mindent elpusztít. Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor hamarosan azt is megkérdezzük, mi tesz minket boldoggá. És ha az, ami boldoggá tesz minket, különbözik attól, amiben élünk, akkor vagy változtatunk a dolgokon, vagy még boldogtalanabbak leszünk.

Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más.

Hiányzik belőlünk a kellő bátorság, hogy merjük követni a jeleket és az álmainkat. Lehet, hogy ettől vagyunk szomorúak?

Senki sincs egyedül a szenvedéseiben - mindig akad valaki, aki ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy örül és ugyanúgy szenved, mint mi, és ez erőt ad, hogy bátrabban szembenézzünk az előttünk álló kihívásokkal.

Ha valaki képes szeretni a társát előírások és feltételek nélkül, az az isteni szeretetet testesíti meg. És ha testet ölt benne az isteni szeretet, akkor a felebarátait is szeretni tudja. És ha szereti felebarátait, akkor önmagát is szeretni fogja. Ha pedig szereti önmagát, a dolgok a helyükre kerülnek.

Álmodni könnyû, egészen addig, amíg nem kell tennünk érte semmit. Mert nem kell szembenéznünk a kockázattal, a kudarccal, a nehéz pillanatokkal, és amikor megöregszünk, nyugodtan hibáztathatunk másokat - a szüleinket, férjünket, a gyerekeinket -, amiért nem valósítottuk meg az álmainkat.

Tudtam hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl.