Pollágh Péter

Bennem mindig is volt egy ösztönös ellentartás. Az vonzott, ami tilos: leereszkedni a kiátkozottak, megtagadottak közé. (...) Esszéimben, verseimben inkább a bántott, megtört, vitatott, háttérbe szorított, elfeledett írókért emeltem szót.

Átlagos napvég, szürkület, megy le a hideg, mint a lift, nagyon várom a halált, lopott színû kabátját, meg a nevet, amit ő szeret össze nekem.

Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi: ez a szakállas, síros mondat világít, mint a hullakréta, foszló fák alatt, a sír kopó kövén.