Popper Péter

Önmagunk vállalása híján még a szembenézésig sem juthatunk el, inkább becsapjuk önmagunkat. És az ember olyan könnyen hazudik önmagának, nem kell félnie a leleplezéstől.

Egyszerûbb panaszkodni, mint kiverejtékezni a megoldást. És vég nélkül - sokaknak és sokszor elismételve ugyanazt - panaszkodunk!

Elkényelmesedtünk önmagunk faragásában és nevelésében, ellustultunk emberi kapcsolataink ápolásában, kikerüljük kényes és feszült helyzeteink megoldását. Jobb egy-egy tabletta beszedésével, erőfeszítés nélkül csökkenteni idegességünket - mint kemény munkával végigjárni egy önismereti utat, hogy saját erőnkből ismerjük meg feszültségeink okát és jussunk túl rajtuk. De vajon jobb-e?

Az önmagával vívódó, elégedetlen, helyzeteivel küszködő ember lehet pszichésen egészséges, sőt! - belső küzdelmei éppen az egészségéből, problémabelátásából, a változás és a változtatás igényéből fakadnak.

A tényekkel az a baj, hogy túl sok van belőlük. Mindenre lehet példát, majd ellenpéldát mondani.

Csak a tudás átadható, tanítható, de a bölcsesség nem. A bölcsességre rá kell találni, lehet élni általa, de kimondani, közölni nem lehet.

Figyelj a kis cselekedetekre, akár jók, akár rosszak. A csepegő víz is megtelíti végül a nagy edényt.

Maradj a jelen pillanat egyszerûségében. Fel kell hagynod a haszontalan gondokkal, a múlton való rágódással, a jövő elé sietéssel. Vagyis szabadulj meg a "már nincs" és a "még nincs" irrealitásaitól. Élj az egyetlen realitásban, a "most"-ban.

Az embernek általában nem jobb-e mást simogatni, mint saját magát, s a másiknak is talán jobban esik, ha egy szeretett lény simogatja. Ennek az okát nem is olyan egyszerû megfejteni. Mert a lényeg nem az érintésben van, hanem a szándékban, az érzelemben, ami a kezet vezeti.

Hová figyelsz? Merre tartasz? Mi fontos neked? Miért nem tudod elengedni mindazt, ami silány az életedben?

- Honnan ismerhetem fel őket? - Onnan, hogy fáj a lelkük. - Minden embernek van lelke? - Ha nem fáj, akkor nincs.

Az ember azonban szabad abban, hogy miként viselkedik. Helyrehozza a múlt hibáit vagy tovább rontja őket, elfogadja vagy idegennek érzi élethelyzeteit, bûnbakot keres vagy átéli a felelősséget saját egykori cselekedeteinek következményeiért.

- Iszonyú a halál? - Csak a halálhoz vezető út. - Iszonyú az élet? - Csak a születéshez vezető út. - Mi van a két iszonyat között? - A létezés öröme és szenvedése.

- Mi a van? - Van. - Mi a volt? - Van, de te azt hiszed, hogy már nincs. - Mi a lesz? - Van, de te azt hiszed, hogy még nincs.

Szólítottam. Nem válaszolt. Makacsul és többször megismételtem. Csak a csend felelt. Hol van? Mi történhetett? Miért nem jelentkezik? Hülye vagyok! Hol lenne? Mindig itt és mindig mindenütt. Újra hívni akartam, amikor rádöbbentem, hogy nem tudom a nevét. Nem tudom megszólítani.

Megdöbbenve kezdtem tapasztalni magamon, hogy többet értek, mint amit érzékelek. Néha tudok valamit, amit nem tudhattam, hallottam valamit, amit nem mondtak, láttam valamit, ami nem volt látható. Tartottam attól, hogy megbolondulok.

Az ember rettenetesen fél egyedül maradni, ezért kell neki egy társ, egy életszövetséges. Benne marad akár egy halott kapcsolatban is, hogy ne legyen magányos.

Attól, hogy megbukunk, az út még nem téves, csak vezessen el valahová. Akkor téves, ha nem vezet el sehová.

Sokan önmagukban nem boldogok, és azt gondolják, hogy majd egy másik ember boldoggá teszi őket, csakhogy ez teljesen reménytelen vállalkozás.

Annyi változat van a férfi-női kapcsolatra, és ma mindegyiket úgy hívják, hogy szerelem. Ez nem igaz, a szerelem sokkal ritkább és mélyebb jelenség, és borzasztó nagy ajándéka az életnek.