Popper Péter

A dolgokról elsősorban az jut eszünkbe, amit tanultunk, hallottunk, eddig tapasztaltunk róluk. Kiskorunktól kezdve - neveltetésünk, iskoláztatásunk révén - kész ítéletek rendszerét sajátítjuk el, amelyek végül már szinte zárt burokként vesznek körül minket. Ezért a legritkább esetben éljük meg a dolgokat, az eseményeket a maguk tiszta valóságában.

Megszoktam, hogy napi tizenhat órát dolgozom, és újabban megbotránkozva veszem észre, hogy fáradt vagyok. Barátaimtól úgy értesültem, hogy az ember idővel megöregszik. Titokban mindig azt hiszem, hogy ilyesmi csak másokkal történik.

Ha az élet olyan, hogy általában rohanni kell, és az ember mindig időzavarban van, azt el kell fogadni. A kérdés inkább az, hogy izgatottan rohansz-e vagy nyugodtan. (...) Nem a rohanással van a baj, hanem a belső izgalommal, ami megrontja az ember életének minőségét.

A boldogság egy totális pillanat, a teljesség pillanata. Ez elérhető néha, de akkor is csak egy pillanat, ráadásul legtöbbször teljesen váratlanul jön. Nem betervezhető, elhatározható.

Átrohanjuk az életünket, boldogságot keresve, kutatva, mintha lenne valami ilyen a Sors könyvében, hogy boldognak kell lennünk.

Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék, és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében (...). Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell nemet mondani. Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei.

A megbocsátásnak egyetlen lehetősége van: a felejtés. S amikor kompetens személy azt mondja, hogy én megbocsátok, de nem felejtek, akkor bizony paprikajancsit csinál saját magából.

Aki elindul egy úton, mindig kap felvezetőket, akik egy darabig mutatják neki a lehetséges irányokat. Aztán magára hagyják, hogy gyújtsa meg saját mécsesét, ha van neki, vagy tévelyegjen a szellem sötétségében.

Egész életemben csak nőktől kaphattam meg azt a fényt és melegséget, ami nélkül nem tudtam volna élni.

A felnőttséghez fel kell nőni. A gyermeki lélekkel felnőtt maszkot viselő ember - "kisfiú nagy cipőben" - nehéz szerep eljátszására vállalkozott. Nagyon kell vigyáznia, hogy a maszk le ne csússzon róla. A lelepleződéstől való félelem örökké aggodalmas vagy dühös, komor emberré gyúrja. Játszani, hülyéskedni, önmagán röhögni nem mer többé. Később már nem is tud. A maszk ráégett az arcára. Képtelen kikacsintani alóla.

Lehet-e hazugság nélkül élni? Valószínûleg nem lehet. És mégsem tudunk ebbe belenyugodni. Valaki hazudik bennünk, valaki pedig haragszik érte. Ketten volnánk?

Szent-e a nyelv, amit szlenggé, gyalázkodássá aljasítanak a szórakoztató ipar és a politika pojácái? Szentek-e a szavak, amit annyira őriztek, ápoltak, becéztek - szerb, szlovák, zsidó, német, román származásuktól függetlenül - a magyar nép legnagyobb fiai, írók, költők, színészek, igazi államférfiak? Szentek maradtak-e a szavak, amelyeket megfosztottak értelmüktől? (...) Véletlen-e, hogy a görög és latin magas kultúrák piedesztálra emelték a nyelv mûvészeit, a retorika mestereit, és elkergették a nyilvánosság elől a nyelv, a stílus megrongálóit. Jól tudták, hogy amikor a nyelv tisztaságát védik, a hazájukat védik, azt a kultúrát védik, amelyet szülőanyjukként szerettek és tiszteltek.

Ne félj a csendtől. Minden fontos dolog a csendben történik. Csendben sarjadnak a növények, csendben fejlődik a magzat, csendben cikáznak a gondolatok, csendben borít el a szerelem.

Mi igazol ma egy életet? Csakis a siker! Csakis a pillanatnyi elismertség, a buksza pillanatnyi tömörsége. S ha elmúlik a siker, ha lesoványodik a buksza, akkor bárki is volt azelőtt, meghal az ember is kortársai, egykori barátai, üzletfelei emlékezetében. Már senki sem emlékszik rá. A valódi nagyság általában rejtve marad.

Tulajdonképpen nagyon kellemes gyávának lenni. Annyi terhelő helyzetet ki lehet bírni a gyávasággal! Még sincs jó sora a gyáva embernek. Az önféltés nehéz bilincs.

Ne féljünk a kínálkozó kalandoktól, a szerelmektől, az utazásoktól, a változásoktól, a vereségektől, a kudarcoktól, ne akarjunk mindig jól járni! Aki nem viseli el, hogy néha behúznak neki egyet, sőt uramfia, még ki is ütik, az nem lehet bokszoló, nem mehet be a ringbe.

Az őszinteség tehát kétélû fegyver. Néha összeköt, néha rombol. Néha csak arra szolgál, hogy az ember életterheiből egy adagot átcsúsztasson a másik vállára. Néha erkölcsi kötelességünk hallgatni, ha az őszinteség a másik ember megalázását, megsértését eredményezné. Néha erkölcsi kötelességünk beszélni, ha a hallgatás félrevezetné a másikat, kapcsolatunk terhelhetőségét illetően, vagy éppen a közeledő véget tussolná el.

Minden embernek joga van egy-két ajtót zárva tartania a lelkében, s ezt a jogát tisztelni kell az emberi méltóság nevében.

Arthur Miller Pillantás a hídról címû darabjában mondja el az egyik szereplő, hogy talán az a bajunk, hogy irtózunk a száz százaléktól. Megelégszünk ötvenszázalékos szerelmekkel, nyolcvanszázalékos apasággal, anyasággal, hatvanszázalékos hittel. Vagyis soha nem éljük végig a dolgainkat. Mindig hagyunk kiskaput, amin keresztül kislisszolhatunk. Így van. A száz százalék ijesztő. Mert ha bukunk, százszázalékosan bukunk. Csakhogy érdemes-e ebben a langyosságban élni? Vagyis érdemes-e úgy élni, hogy az ember állandóan azzal van elfoglalva, hogy megkímélje magát a fájdalmaktól, a szenvedésektől.

A pokolraszállás sohasem egyedül történik. Általában van egy vezető, aki otthonosabban mozog a lélek alvilágában, ám végeredményben nem kímélheti meg semmilyen szorongató, ijesztő vagy szenvedésteli élménytől a pokoljárót.