Popper Péter

Baj van az emberi kapcsolatokkal. Annyi kompromisszumot hoz valaki élete során, annyifelé kell alkalmazkodnia, hogy otthon már nem akar, viszont enélkül meg nem lehet együtt élni, így fel is borulnak a kapcsolatok.

A felnőttek sokszor nem értik meg, hogy a gyerek számára sokkal fontosabb az a tény, hogy foglalkozzanak vele, mint az, hogy ezt milyen jelleggel teszik, dicsérik-e vagy büntetik. A lényeg a törődés. Ezért az agresszivitás, az engedetlenség kiváló lehetőség arra, hogy a gyerek felhívja magára a felnőttek figyelmét, és kikényszerítse a vele való foglalkozást.

A legenda szerint Jézus öt kenyérből és két halból, majd hét kenyérből és néhány halból sok ezer embert lakatott jól. Az elkerülhetetlen globalizáció milliárdnyi kenyeret, halat, dollárt, eurót önt a multik elé, akik gyónnak és föloldozást kapnak, miközben a Földön mégis ezrek és tízezrek halnak éhen. Visszájára fordult a hitélet? Könnyebb a tevének átjutni a tû fokán, mint a szegénynek megkapni azt a mindennapi kenyeret, amiért a papság naponta imádkozik?

Ma a tudósok azt állítják, hogy a közeledő világkatasztrófának az az oka, hogy az emberiség intelligenciájának a fejlődése teljesen elmaradt a technológia rohamos előrehaladásától. Hozzátehetjük: az olló szétnyílt. Nemcsak az intelligencia, hanem az erkölcsi érzék is ma már a béka feneke alatt van a technológiai csúcshoz képest. Lassan olyan a helyzet, mintha egy gorilla kapna kezébe egy kézigránátot. Vagy önmagát pusztítja el vele, vagy másokat is.

Nem lehet nevelni félelem és követelés nélkül, nem lehet együtt élni valakivel, ha nincs benne a kapcsolatban az a motívum is, hogy elveszíthetem a másikat. Feltételek kellenek. Ezt pedig nagyon nem szeretik az emberek, mert bennük van az infantilis vágy, hogy feltétel nélkül fogadják el őket. Ez azonban irreális. Nincs ilyen.

Azt, aki egyszer ránk bízta magát, soha nem szabad cserben hagyni. Vele kell menni, akár a pokolba, akár az égbe, a zsenialitásba, az idiótaságba, a depresszióba vagy az eufóriába, kézen fogva, mindig együtt, akárhova tart.

A konfliktus maga is lassanként patológiás tünetté válik a szemléletünkben. Eszménnyé lenne a konfliktusmentes ember, akinek jellemfejlődésével biztosan bajok vannak? Mert a jellem bizony konfliktusok megélésén és megoldásán keresztül kovácsolódik ki. Természetes, hogy konfliktusok közepette zajlik az emberi élet, mert a konfliktusnélküliség egyben kommunikációnélküliséget, kapcsolatnélküliséget is jelent. Nem a konfliktusnélküliség, hanem az azzal való méltó, megfelelő megküzdés az, amire törekednünk érdemes.

Nincs abban valami ősi bölcsesség, hogy egy embernek joga van bizonyos dolgokat megőrizni magának? Ez nem szeretetlenség, egyszerûen a szuverenitásnak egy szintje, amit tisztelni kell. Lehet a férjem, a feleségem, a gyerekem, lehet köztünk a legnagyobb barátság, akkor is joga van ahhoz, hogy legyen az életének olyan területe, amit nem oszt meg a másikkal. Ez nem bûn, nem hazugság! Egy ember szuverenitásának integráns része a döntés, hogy mit oszt meg a másikkal, és mit nem.

Pénzzel és tárgyakkal (...) nem lehet megváltani azt az időt, amit két ember adhat egymásnak az életéből.

Időzavarban nem lehet erős kapcsolatokat építeni. Egy kapcsolat értéke is lemérhető azon, hogy a partnerek mennyi időt szánnak egymásra az életükből, mennyit törődnek egymással. Néha az is elég, ha csak együtt vannak csöndben. Kosztolányi írja egyik versében egy vonaton utazó nemzetközi társaságról: "Csöndjeink nem érnek össze végül, mivelhogy én magyarul hallgatok, ők svédül." Nagyon okos. Ugyanis olyan hallgatás is van férfi és nő között, ami nem ér össze. Az nem számít időnek. Alapvetően lényeges, hogy együtt hallgatnak-e, vagy külön-külön.

Csak tagadáson nem lehet szilárdan megállni. Kell lennie egy IGEN-nek is.

A világ egyszerûen nem fér el a racionalitás határai között, ám ettől sokan megrettennek, és komor álfelnőttként, megvető mosollyal, dühvel vagy tagadással reagálnak mindenre, amit nem tudnak megmagyarázni.

A környezetünk arra felel, amit magunkból kisugárzunk. Belső változás nélkül külső megváltás nem fog jönni.

Nem lehet nevelni félelem és követelés nélkül, nem lehet együtt élni valakivel, ha nincs benne a kapcsolatban az a motívum is, hogy elveszíthetem a másikat. Feltételek kellenek. Ezt pedig nagyon nem szeretik az emberek, mert bennük van az infantilis vágy, hogy feltétel nélkül fogadják el őket. Ez azonban irreális. Nincs ilyen.

Mert hiszen az emberre mi van rábízva? Saját maga. A saját élete. Joga van magát megvédeni. És fel is kell építenie a saját belső védelmi rendszerét, mert a külvilágtól ezt a legtöbb esetben hiába várja.

Sokat panaszolt életformánk nem egy emberben észrevétlenül kifejlesztette a zaklatottság, a túlingereltség igényét. Önmaga idézi fel azt az életformát, ami miatt panaszkodik. Üresnek érzi életét, ha nincs túlzsúfolva elintézendőkkel. Nem tud mit kezdeni magával, ha véletlenül akad egy üres órája. Megriad a csendtől, a rövid ideig tartó egyedülléttől is. Szükségletévé vált, hogy "mindig történjen valami", mindig érje valamilyen inger. Ha egyebet nem tehet, gyorsan bekapcsolja a rádiót vagy a televíziót. Miért félünk a csendtől, az önmagunkkal való maradástól? Miért bömbölnek a hegyek között, a vízparton a táskarádiók? Miért hagyjuk elveszni életünkből a vizek, a fák, a szél hangjait?

Rá kell jönnünk, hogy elsősorban önmagunkért felelünk, saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Belső ügyeinkben nincs külső felelősségre vonás, büntetés vagy jutalom. Magunk ítélünk magunk felett.

A mai közhangulat megveti a kompromisszumokat. Legalábbis szavakban. A kompromisszumokban gerinctelenséget lát. Ne higgyük el. Kompromisszumok nélkül nem lehet együtt élni egy másik emberrel. A társam nem az én hasonmásom. Az együttélésben a kompromisszum kölcsönös alkalmazkodást jelent. Lemondást némely saját vágyunkról, igényünkről a másik kedvéért. E nélkül nincs közös élet.

Egy kapcsolat börtönné is válhat, telítődhet hazugsággal, lázadó fantáziákkal. Nemcsak társak vagyunk, hanem egy férfi és egy nő: saját életünk sokféle vetületével. Együtt élni csak belső szabadságban lehet.

Az életben vannak olyan helyzetek, amelyeket csak bizonyos keménységgel lehet elintézni. Sokszor attól való félelmünkben, hogy kicsit kemények leszünk, és ezzel fájdalmat okozunk, elodázzuk a döntést, és ezzel olyan súlyosabb helyzetet növelünk fel, amelyet már valóban csak kegyetlenül lehet megoldani. Elhalasztjuk a kisebb feszültségek vállalását, addig, amíg elkerülhetetlen lesz egy sokkal nagyobb feszültség kényszerû átélése.