Quintus Horatius Flaccus

Bánat is érhet még, harag is, de borúra derû jön: minden felragyogó napod úgy vedd, mint az utolsót.

Hibáját kerülendő, az ostoba ember az ellenkezőjét cselekszi.

Aki sokat epekedik, sokat nélkülöz.

Az voltam, ami vagy; az leszel, ami vagyok.

Jó s igaz ember az érdemesen mindig könyörül, de megválasztja, mit ad, tudván, mi arany, s mi üresbab.

Nyíl se talál be a cél kellős közepébe.

Nem lehet egyszerre látni a dolgok kezdetét s végét.

Nem csak a gazdagoké a világ fénye, csodája.

Legkicsinyebb vétkét is mind megrójuk a jónak, ám, ha a gaz követ el súlyos bûnt, néma az ajkunk.

Lágy felelet dühöt old, haragos szó indulatot.

Feltámad sok már feledett szó, és feledésbe hull sok most kedvelt, ha netán így dönt a gyakorlat.

Nagy kérdés, remeket mi teremt: a tudás vagy az ihlet.

A nevetségest hamarabb megjegyzi akárki, s őrzi eszében, mint amit elfogad, és mire felnéz.

Balsors ha sújt rád, lelki nyugalmadat őrizd, s ne szédülj meg, ha szerencse ér.

Százszor boldogok, akiket sértetlen kötelék, jó szerelem fon át; s nem választja el őket únt pörpatvar, se szeszély, semmi, csak a halál.

Színem változik, arcomon méreg sáppad, a hû értelem elhagyott, titkon könnyezem is, tudom; lassú tûz, szerelem kínoz, elégek én.

Míg én voltam a kedvesed s felfénylő nyakadat még nem ölelte más ifjú, míg veled éltem én, nálam jobban a dús perzsa király sem élt.

A jó barát lelkem fele.

Mit nevetsz? A mese rólad szól, csak a név más.

Légy bölcs, élvezd a mámort. A remény ritkán igazmondó barát. Beszéd az idő léha tékozlása. Ma élj! Ki tudja, eljön-e a holnap?