Quintus Horatius Flaccus

Ki sok vagyonnal bír, sose azt nevezd boldognak; inkább illik e büszke szó a férfihoz, ki isteneknek szép adományait éli bölcsen,

Hogyha elér a halál, s megmértek az isteni bíró mérlege és szavai, nincs ima, nincs jóság, ékes szó, rang, ami vissza- hozzon a földre.

Tavaszi szél a fagyot, a tavaszt tovaûzi a tûnő nyár, s ha az almahozó ősz kiteríti gyümölcsei kincsét, újra betoppan lomha ködével a tél.

Aki záporban Capuából Róma felé tart sáros úton, mégsem kívánja lakásul a kocsmát, s átfázott ember sem véli: csupán a kemence és a meleg fürdő ád boldogságot örökre.

Bármelyik órádat széppé alakítja az isten, élvezd hálásan, s mi ma jólesik, el ne halasszad, hadd mondhassad, a vég bármerre találna reád, hogy jól éltél.

Aki erős, aki mer, ne szepegjen az asszonyi módra.

Gyûlöl a szomszéd, és ki csak ismer, mind, fiú és lány. Tán csoda, míg a szívednek előbbrevaló a vagyon, ha másnak utolsó gondja szeretni, ki rá sose szolgálsz?

Akkor szólsz helyesen, ha a közkeletû szavak újként hatnak ügyes módon kapcsolva.

Vajúdnak a hegyek, s nevetséges egér születik.

A legtöbb ember, kapzsi reménye megejtvén, így szól: "Ez sem elég! Ki-ki annyi, amennyije van." Mit van tennünk vele? Hagyd, éljen nyomorultul, amíg csak úgy tetszik neki.

Ki csak annyicskát vár, mint szükséges, iszaptól nem zavaros vize, hogyha merít, s a habokba se fullad.

Mint a futó évvel lombját kicseréli az erdő, s hull az öregje, a vén szó éppígy hal ki, de ifjú- módra virágzik a nemrégen született, s csupa élet.

Futnak a hó hadai, jön vissza a fû a mezőkre, fákra a zöld haj, a lomb; újul a föld szine, és békén megapadva özönlik partjai közt a folyó.

Úgy élj, hogy emlékezz, hogy milyen rövid az életed!