Quintus Horatius Flaccus

Sok megújul, ami el volt avulva, s el fog múlni, ami most nagy tiszteletben áll.

Kezdet a mû fele.

Jót remél a vészben, a jóban ismét fordulattól tart az előrelátó szív.

Akinek szívében arany közép tart súlyegyent, azt nem nyomorítja rozzant putri szennye, nem nyomorítja bántó udvari pompa.

A felül szép nő alul halban végződik.

Az ember, mert fösvény, a saját sorsát csak szidja, dicsérvén minden mást; sorvad, ha a más kecskéje dagadtabb tőggyel jár, és nem veti össze sorát a szegények nagy seregével.

Olyant, aki úgy érezze, hogy élte boldog, s eltöltvén idejét úgy menjen el innen, mint eltelt vendég, oly ritkán lel csak az ember.

Porba tiporja a sárga halál a póri putrit éppúgy, mint a királyok tornyát. Óh, barátom, a kis idő, amit élsz, szárnyát szegi nagy reményeidnek!

Hozd ide kétfülû kancsódat és tölts bőkezûbben, óh (...), a legjavából! A többit bízd rá, bízd az egekre!

Ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked mit szántak, mi jövőt isteneink.

Balga reményt tilt az irigy idő hosszan szőni.

Amíg szánkon a szó, már tovatûnt a nap: élvezd, míg teheted; holnapokat (...) ne várj.

Sohasem lehet hûséges szeretőd férfi, ki ajkadat durván marja.

Segíts, Apollo, boldogan élni fel, amit szereztem, s add, hogy öregkorom ne lenne rút, s maradna elmém ép, s a dal ajkamon el ne halna.

Nem válogat a halál: urnája egy esélyre rázza a nagyok és kicsinyek nevét.

Bölcs eszme nélkül bármily erő ledől.

Tartsd meg, ha balsors tornyosodik reád, lelked nyugalmát, és ne örülj nagyon, ha mámoros szerencse szédít, mert a halál fia vagy, barátom,

Mit összevettél, mindened itt hagyod, vízmosta villád, házadat, erdeid: itt hagyod! és a kincshalomnak örökösöd veszi majd a hasznát!

Van mértéke a dolgoknak, s a határok is állnak, melyeken innen s túl helyesen cselekedni sosem bírsz!

Szabj a vagyonszerzésbe határt! S ahogyan vagyonod nő, egyre kevésbé félj a szegénységtől, sose gürcölj már, amikor megvan, mire csak vágytál.