Rakovszky Zsuzsa

Szerintem elsősorban egyének vagyunk, és csak másodsorban férfiak és nők - néha egy-egy férfi személyiségét sokkal közelebb érzem a magaméhoz, mint egy másik nőét. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem találkozunk bizonyos fajta gondolkodásmóddal vagy magatartással gyakrabban a férfiak, mint a nők között, és viszont, de ez az adott egyénről nem árul el semmit. Mondjuk talán úgy, hogy a férfi- és a női lélek vagy gondolkodás között vannak ugyan különbségek, de elég nagy "közös metszetük" is van.

A család, a gyereknevelés sok önfeláldozást kíván, és ezt nehéz összeegyeztetni azzal, amit manapság lépten-nyomon sulykolnak belénk, azaz, hogy az ember "valósítsa meg önmagát", "legyen önmaga".

A boldogság általában nem szorul magyarázatra. Még nem találkoztam senkivel, aki azt mondta volna, hogy "Jó, jó, boldog vagyok, de mi értelme van ennek?", a szenvedésre viszont mindig magyarázatot keresünk.

Az írás csak részben tudatos tevékenység, az ember maga se tudja, hogy mi miből táplálkozik.

Egy transzcendencia nélküli világban végső soron minden szenvedés értelmetlen.

Sose volt egyszerû dolog (...) a hûség meg a hosszú távú kapcsolat. Csak régebben a társadalom elvárta, hogy az emberek alárendeljék magukat valamilyen nagyobb egység, például a család érdekeinek, és feláldozzák érte a személyes vágyaikat.

A puszta érzések ritkán elég erősek hozzá, hogy döntéshelyzetben rájuk lehessen hagyatkozni.

Manapság csak a buta emberek tudják magukról, hogy kicsodák!

Tudom, hogy egyesek szívesen visszahoznák a sötét középkort, pedig az életnek a törvénye a változás! Nemcsak a természetben, hanem a társadalomban is!

Keserves tapasztalataim arra tanítottak, hogy ne bízzak a jó dolgok tartósságában.

Az elszórt csillogások a félhomályban mintha valamire készülődnének, valamit ígérnének - mintha máris karácsony lenne.

A Jóisten (...) biztosan nem engedné meg a szenvedést, ha nem válna hasznunkra.

Csak akinek nincsenek érzései, az tud mindig olyan okos meg kimért lenni.

Gyerekkorom óta úgy érzem, léteznek valamilyen játékszabályok, valamiféle közös tudáskincs, amelynek a valóságos emberek birtokában vannak, de velem elfelejtették megosztani ezt a tudást, vagy nem figyeltem oda, amikor kellett volna, esetleg merő rosszindulatból elhallgatták őket előttem. Így aztán máig sem tudom, hol húzódnak azok a láthatatlan határvonalak, amelyeket nem szabad átlépnem, mert ha mégis, akkor menthetetlenül lelepleződöm: a "valóságos" emberek társadalma mindörökre kivet magából.

Minden erős érzés, bármiféle szenvedélyes korlátoltság, mondhatni, egész világot hoz létre önnönmagából saját tájakkal és tárgyakkal - a szomorúság fái, a lemondás utcaszögletei, a szenvedélyes vágyakozás macskaszagú folyosói! -, aztán az érzés alanyát visszahelyezi ebbe a világba, amelybe, csodák csodája, olyan pontosan beleillik, mint gomb a gomblyukba...