Rakovszky Zsuzsa

Beláttam: fontos ügyeiben nem dönt szabadon az ember - erről ismerszenek meg. Akarat, ész, ilyesmik - amiket úgy szeretnek belékeverni - szép, szép, csak épp a lelked ellen - vagy nevezd, aminek akarod - nem tehetnek semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés szabadnak lenni... Másrészt nem rabság minden érzés?

Csak érteném, csak tudnám legalább, hogy kezdődött, mi hozta létre - a társadalom? a család? Isten? hogy megpofoztak négyévesen? - ezt a fekete lánc- reakciót, a rosszat...

Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped a földfelszín fakón. A gabonaövezet csúszik észak felé, a búzatáblák helyét gyapot hódítja el rendre. A sarki jég homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet, a túlkelt óceán a partra árad... Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen, mi, egynéhány túlélők, a szabvány szenvedésben mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára.

Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás. Világosan-sötéten ragozza az alapszínt fû-fa. Egész sor zöld körmû kéz tolakszik a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás. Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony alátéten lilásfekete denevér- melltûk sora sötétlik.

A növény is érez, mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja: könnyen azonosítja társának gyilkosát a sárga papucsvirág vagy a fejessaláta, s elhúzódik előle hangtalanul sikítva.

Miért nem kell senkinek az igazság? Mért gyûlölik? Ma is, egy nő mivel jön? Zöld barackot kapott."Addig örüljön" mondom neki, "amíg zöld. Amit ott lát a ládában - lángfoltos-sárga, nedvdús, olyan hibátlan, mintha festve volna - ma még csak egy szeplő van rajta - holnap? A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús. Dobhatja ki. (...) Mint ahogyan a nyár ahogy jön, már megy is." Én nem tudom, mért rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt. Én csak elfogadom: ez a szabály.

Két hete nem esett... Micsoda nyár! A bőr ragad, a vászon összefonnyad, rohad minden puhán, mint egy kiolvadt mélyhûtőben. A metszett cseh pohár- készlet a Vasedény kirakatában, ahogy nagy tûkkel dobálja a nap, mint hajnali fejfájás, hasogat. Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam folyékony kőbe süllyed, menten elnyel, azt hittem.

Mikre vissza nem emlékszik az ember, mikor már arra sem, hogy hova tette a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt!

Szólj már rám ne nézd el némán hogy megcsalódjam időben légy kegyetlen ne hagyj remélnem újra rohannom esztelen kört fáradt vagyok ne engedj.

Már augusztus megint, az ég napszúrást ontó tompa gyöngyház. (...) Vattacukor hőség az utcán, minden áttetsző, olvadékony. Fagylalt folyik, hideg gyöngycseppek égnek izzadt bőrön, ingek tapadnak. Sötét udvar kútjából a tévéfilm hangjai, mert nyitva minden ablak.

Bár még természetét a változásnak nem, csak tényét sejtjük. Nem tudni, hogy ridegebb szürke monotóniát, vagy színgazdag drámai borzalmakat érünk-e. Részei sorban lejárnak a kornak, el hol itt, hol ott akad, s minden megoldás (érezzük mi is idegeinkben) ideiglenes.

Még jó, hogy esni kezd: egyszerre itt a zordabb, komoly, tevékeny évszak. Rohanni, buszra szállni lehet, kapkodni és kapaszkodni. Hajszálnyi kétely marad csak vissza: fontosságom fogyása.

Korláttalan vagyok, definiálhatatlan, megtörténhet velem bármi bármikor, könnyû vagyok, szabad, terjeszkedem - és félek, félek.

A langyos, emberi, szobányi univerzum: villanyfény, ágynemû, zsebkendők, rossz végén hernyót eresztő fogkrémes tubus... harmadnapos áztatólében harisnyahínár; a koszlott frottírköpenyben a test, áramtalanítva, a meghitt gyógyfürdő-meleg: fullasztó volt, de biztos; nyugalmas, bár unalmas. Belátható bajok, családias, menetrendszerû gyöngéd nyavalyák.

Nem élhet sokáig meg az érzelem feltételes módban: nem is külső erőtől, pusztán a - pár másodpercnyi - időtől bomlik el.

Egyetlen döntés is elég, hogy végleg elpukkanjanak a még lebegő lehetőségek.

Az időből kihullt a változás képessége. Romlandó részeit szervetlen, síkos tökélyre cserélte. Mint mûfog a szétpuhult arcból, vakít a fennálló kikezdhetetlen fölénye. Támadásra meg se rezzen, kioktat puszta létével, meg- és leint.

A költészetet az éppen aktuális, erős érzések vagy benyomások táplálják, amelyek megmozgatnak valamilyen lelki mélyréteget, a prózát meg a már leülepedett indulatok, no meg az élettapasztalat.

Mindenki gyerekkorában szerzi a legerősebb benyomásokat a világról.

Nem tudom, milyen egy egészen "komplett" ember; bevallom, én olyat még nem láttam. Vagy ha igen, csak messziről. Ha közelebbről megismerünk valakit, alighanem kiderül róla valamilyen "furaság".