Richard Dawkins

Ateistának lenni csak annyit tesz, hogy úgy gondolunk Jahvéra, mint ahogy a legtöbb tisztes keresztény gondol Thorra vagy Baalra vagy az aranyborjúra. Ahogy egyszer korábban mondták: "mind ateisták vagyunk a legtöbb istent tekintve, melyben az emberiség valaha hitt". Néhányan pedig egyszerûen egy istennel tovább mennek.

Az értelmes élet egy bolygón akkor éri el nagykorúságát, amikor első ízben dolgozza ki saját létének indoklását.

A jóléti állam talán a legnagyobb önzetlen rendszer, amit az állatvilág valaha is ismert.

Az egyedek nem stabilak, hamar elenyésznek. (...) Ám a gének földtörténeti időkben honolnak, a gének örökkévalók. A gének, mint a gyémántok, örökkévalók, de nem pontosan úgy, mint a gyémántok. Az egyedi gyémántkristály maga marad fenn, az atomok változatlan mintájaként. A DNS-molekulák nem ilyen értelemben tartósak. Bármely anyagi értelemben vett DNS-molekula élete meglehetősen rövid - talán néhány hónap, de semmi esetre sem több, mint egy emberöltő. A másolataiban viszont elméletileg évek százmillióin át élhet egy DNS-molekula.

Kezdetben vala az egyszerûség. Már azt is eléggé nehéz megmagyarázni, hogy egy egyszerû világegyetem hogyan keletkezett. Talán abban mindannyian egyetértünk, hogy még nehezebb volna megmagyarázni a teljesen összehangolt, bonyolult rendszer - az élet - vagy egy életet teremteni képes lény hirtelen megjelenését. Darwin elmélete a természetes szelekció révén megvalósuló evolúcióról azért kielégítő, mert olyan utat mutat, amelyen az egyszerû az idők során összetetté alakulhat, megmutatja, hogy rendezetlen atomok hogyan csoportosulhattak egyre bonyolultabb rendszerbe, míg végül létrejött az ember. Darwin megoldást kínál - mégpedig mindeddig az egyetlen ésszerût - létünk mélységes problémájára.

Minden élet replikálódó egységek eltérő túlélése révén fejlődik ki.

Az élet (...) túlságosan sok különböző lehetséges eseményt kínál ahhoz, hogy az összesre fel lehessen készülni.

Minden önzetlen rendszer lényegéből fakadóan labilis, mivel ki van téve az önző egyének visszaélésének, akik készek kihasználni.

A legjobb terv mindig az, amely megfelel a specifikációban foglaltaknak ("kielégíti" azokat), és emellett a legkisebb ráfordítást igényli. Bármely terv, amely "jobban" sikerül, mint amit a specifikáció kikötött, nagy valószínûséggel visszautasításra talál, mivel a kikötéseket olcsóbban is lehetett volna teljesíteni.

Úgy tûnik, mindenki készséggel elfogadja, hogy az ember fejlődését érintő "környezeti" hatások módosíthatók. Ha egy gyereknek rossz a matematikatanára, magától értetődik, hogy lemaradása bepótolható, feltéve hogy a következő évben különlegesen jó oktatásban részesül. Ám ha a jelek arra utalnak, hogy a gyermek matematikai hiányosságai genetikai eredetûek lehetnek, kétségbeesés lesz úrrá a szülőkön: ha a hiba a génekben van, akkor minden "előre meg van írva", nincs mit tenni, nem is érdemes vesződni a gyermek matematikai képzésével. Ez azonban égbekiáltó butaság! A genetikai és környezeti okok elvileg nem különböznek egymástól; mindkét hatás lehet olyan, hogy nehéz, de olyan is, hogy könnyû visszafordítani. Bizonyos hatásokat általában nehéz visszafordítani, de ha megtaláljuk a módját, a dolog könnyûvé válik. A lényeg mindenesetre a következő: semmiféle általánosítható okunk nincs arra, hogy a genetikai hatásokat nehezebben leküzdhetőknek higgyük, mint a környezetieket.

A róka még szaporodhat attól, hogy egyszer a nyúl volt a gyorsabb; ám még egyetlen nyúlnak sem sikerült szaporodnia azután, hogy a róka gyorsabbnak bizonyult.

Ami az egyik időskálán állandó, egy másik időskálán változó is lehet.

Ha olyan társadalmat szeretnénk felépíteni, melyben az egyének nagylelkûen és önzetlenül együttmûködnek a közjó érdekében, kevés segítségre számíthatunk a biológiai természettől. Próbáljuk megtanítani a nagylelkûséget és az önzetlenséget, mert önzőnek születtünk.

A gyerekek akkor is szeretik a szavak dallamát, ha nem értik őket.

A mai társadalmakban a vallás elképesztő privilégiumokat élvez, miközben ugyanezeket az előjogokat minden más érdekcsoporttól megtagadják - az egyénekről már nem is beszélve.

Miért alapoznak a felnőttek a gyerekek hiszékenységére? Hát nem nyilvánvalóan rosszabb, ha a gyerek a Télapóban hisz, mint amikor egy kis kérdezz-feleleket játszik a szüleivel? Hány csengőt kell megcsengetnie a Télapónak, ha tényleg ő visz ajándékot a világ összes gyermekének? Milyen gyorsnak kell lennie a rénszarvasainak, hogy egyetlen éjszaka alatt végezni tudjon? Nem azt mondom, hogy fapofával ki kell jelenteni, nincs is Télapó, hanem azt, hogy abból nem lehet baj, ha csemeténket kételkedő kérdések feltevésére bátorítjuk.

Ha egy előadó eredeti gondolatokat közöl, és a mondanivalója gondolkodásra ösztönöz, akkor érdemes röviden leírni azt, ami segíti a későbbi újragondolást.

A jó előadó hangosan gondolkozik a hallgatósága előtt, kinyúl a gondolatokért és boszorkányos ügyességgel varázsolja elő őket a levegőből (...). A jó előadó elmélkedik, tûnődik, a jobb megértés érdekében újrafogalmaz, kételkedik, kérdez, megváltoztatja a beszédritmusát, szüneteket tart a gondolkodáshoz - ő az a szerepmodell, aki megmutatja, hogyan kell megvizsgálni a témát, és hogyan kell felkelteni iránta az érdeklődést.

Hajlamosak vagyunk az embereket a csoport alapján azonosítani, amelyhez tartoznak, és nem az individuális jellemzőiket vesszük figyelembe. A kísérleti pszichológusok kimutatták, hogy ez akkor is így van, amikor a csoportokat random sorsolással alakítják ki, és véletlenszerûen - például eltérő színû pólókkal - jelölik őket.

Néha úgy érzem, hogy az iskolában eltöltött idő túl értékes ahhoz, hogy a tizenévesek hagyják veszendőbe menni. Az elkötelezett tanároknak nem kellene gyöngyöt szórniuk a disznók elé, hanem minden lehetőséget meg kellene ragadniuk az érdeklődő gyerekek oktatására.