Richard Rohr

Az a tökéletesség számunkra, hogy hiányzik belőlünk a tökéletlen. Másképp értik viszont a tökéletességet az indiánok, akik, akárcsak Jézus is, nálunk inkább gondolkodnak holisztikus módon, a tökéletesség számukra a tökéletlennek az integrációja. Néhány indián törzsnél az a tökéletes szőnyeg, amelybe bele van szőve egy hiba is. Mert a tökéletességhez épp az a képesség tartozik hozzá, hogy elfogadjuk a tökéletlent.

Nagy mélységekbe kell leereszkednünk, hogy megtaláljuk az áldást. Ha leszállunk a mélybe, felfedezzük majd annak a lehetőségét, hogy a saját trónunkon üljünk és megtudjuk, hogy kik vagyunk Istenben.

Az apa az első szembesülés a nem-énnel. Apánk elfogadása vagy visszautasítása az első támpontunk, hogy vajon megbízhatunk-e a külvilágban vagy sem.

A férfi, aki nem fedezte fel saját nőiességét és nem barátkozott meg azzal, a tudatalattijában rejtőző nőt gyûlöli, de kifelé vetíti azt, mint a gyengeség megvetését és a nők elleni dühöt. A homoszexuálisok gyûlölködése és félelme szintén a kiforratlan és nem kiteljesedett nemiségből fakad. Ennek a gyûlöletnek a lényege a férfi teste és a lelke közötti kapcsolat hiánya.

Ahogyan Carl Jung fogalmazott, a valódi találkozás Istennel mindig az én megsemmisülésével jár! Olyan ez, mint amikor Perszeusz szembekerül a Medúza kígyófejével; mint amikor Jézus úgy érzi, hogy Péter, Júdás, a tömeg és végül saját Atyja is elárulja, mint amikor a modern ember szembesül saját árnyékával, kudarc, fogság vagy üldöztetés miatt. Ahhoz, hogy a férfi megszülethessen, a fiúnak meg kell halnia.

A megvilágosodás inkább nem tudás, mint tudás; inkább nem tanulás, mint tanulás. Egy második, egy választott naivitás anélkül, hogy teljesen megfeledkeznénk az időközben megismert ellentmondásokról és összetettségről. Inkább megadás, mint következtetés, inkább bizalom, mint szervezés, de leginkább kegyelem. Semmilyen ismert program, szertartás vagy erkölcsi gyakorlat segítségével nem juttathatjuk el magunkat a megvilágosodáshoz.

A halál iránti bizalom azt jelenti, elfogadjuk, hogy létezik s hozzátartozik az élethez. A halál elfogadása az élethez vezető kapu. A kereszt és a feltámadás misztériuma a bizalom misztériuma. Jézus képes volt bízni az életben, ezért tudta feláldozni életét. A zsoltár így fohászkodik: "emlékeztess arra, hogy meg kell halnunk, hogy ezáltal világosodjék meg az elménk". A halálon nemcsak a fizikai halált értem, de minden kisebb meghalást is, amelyet folyamatosan meg kell élnünk. Minden veszteség, minden búcsú a halált gyakorolja. Aki a halál szemébe tud nézni, s mint ilyet fel tudja ismerni, az képes arra, hogy "szent nemet" mondjon. Amikor Jézus meghalt, s elfogadta saját halálát, nos, ez egy ilyen szent "nem" volt a halálra, s "igen" az életre.

Nem a prédikációk térítik meg az embereket, hanem a körülmények. Valójában nem az történik, hogy egy új életformába gondoljuk bele magunkat, hanem az, hogy egy új gondolkodási formába éljük bele magunkat. Ezért fontos az, hogy magunkat olyan helyzetek és kihívások elé állítsuk, amelyekben nincsenek meg már jó előre a helyzet ellenőrzés alatt tartásának és megoldásának eszközei, ahova nem győztes hadvezérként vonulunk be, s ahol nem is biztos, hogy a legjobb formánkat mutatjuk.

Az Atya nélküli világ kemény, hideg és megfáradt. Jézus azonban eljött, hogy elmondja, feltétel nélkül szerető Atyánk van. Nem szükséges entellektüellnek lennünk ahhoz, hogy ezt felfogjuk. Nem kell német teológusnak lennünk ahhoz, hogy ezt magyarázzuk. Olyan örömhír ez, amely a világon minden embernek szól. Olyan Evangélium ez, amely annyira egyszerû és pőre, hogy félünk prédikálni. Feltételezem, attól félünk, hogy nem tûnünk majd különösképpen szellemdúsnak a hirdetése közben. S mégis ez az egyetlen dolog, amiért az ember él, s amiért érdemes meghalni: szeretetre teremtettünk, és soha, sehol nem fogjuk máshol megtalálni magunkat, mint Isten szeretetében.

A lélek egy út, egy utazás, amelyet nekünk magunknak kell megtennünk, a kegyelem által vezérelve. Ha lelkünkből cselekszünk, akkor majd tenni fogunk ahelyett, hogy pusztán csak reagálnánk. Ha középpontunkból mozdulunk, akkor nem félelemből vagy bûntudatból cselekszünk.

A legtöbb keresztény azt gondolja, hogy imádkoznunk kell Jézushoz, ahelyett, hogy mi magunk legyünk Jézus. Jézus nem azért jött a földre, hogy vallást alapítson, és azt mondja nekünk, hogy imádkozzunk hozzá. Azért jött, hogy megmutassa nekünk Atyját, s megmutassa azt is, hogyan tudjuk mi magunkat is felismerni az Atya szemében.