Richelle Mead

A szerelem nem egy kis etyepetye egy kieső szobában. Hanem olyasmi, amiért az ember él és meghal.

Egy szerelmet eltemetve tartani nagyon hasonlít arra, mint amikor elfojtjuk a dühünket. (...) Egyszerûen felemészti az embert belülről, amíg már másra sem vágyik, mint sikoltozni vagy megrúgni valamit.

Nem lehetsz sikeres az életben, ha nem dolgozol meg érte.

A hiánytól a szív csak még jobban reménykedik.

Tanácsokat adni sokkal könnyebb, mint elfogadni őket.

Minél többen tudnak egy titkot, annál nagyobb az esélye, hogy kitudódik.

Ha nem lennének választási lehetőségeink, akkor nem lenne értelme az életnek.

A szerelem elmúlik. (...) Meghal, elhalványul, kiszárad és elsodródik, mint a száraz levelek a szélben.

A remény azt jelenti, hogy az ember úgy érzi, van esélye valamire.

Álmok, álmok. Bennük járok; bennük élek. Velük csapom be magam. Csoda, hogy egyáltalán képes vagyok még érzékelni a valóságot.

A múltunk épp eléggé nyomot hagy rajtunk, felesleges lenne még a jelenbe is belekeverni. Én szívesebben nézek előre, mint hátra.

A hosszú élet titka, hogy az ember nem rohan a dolgok elébe, és mindent alaposan kiélvez.

Milyen igazságtalan minden! Másoknak miért lehet tökéletes élete? Miért lesznek csodálatos civilizációk az enyészeté? Miért születnek egyesek alig pár percre erre a világra, s hagyják el rögtön megint? Miért vergődöm én létemnek kegyetlen csapdájába zárva? Szolgálom a szerelmet egy örökkévalóságon át szeretetlenül.

A szerelem ritkán tökéletes (...). Az emberek szívesen gondolják azt, hogy annak kell lennie, de áltatják magukat. Mert a szerelem tökéletessége éppen abban rejlik, hogy tökéletlen.

Rengeteg bocsánatkérés elhangzott, de mint rájöttem, ez így szokott lenni, ha szeretik az embert. Akkor megbocsátunk és továbblépünk.

Megtehetjük, hogy csak hátrálunk és hátrálunk, amivel mindörökké sarokba szoríttatjuk magunkat, vagy előállhatunk, és akkor és ott találkozhatunk az ellenséggel, ahol mi akarunk.

Régen, még kilencedikben, elemzést kellett írnom egy versről. Az egyik sora az volt, hogy "ha nem lenne nyitva a szemed, nem tudnád, mikor álmodsz és vagy ébren". Akkoriban ez nem jelentett számomra túl sokat. (...) Most, három évvel később, tökéletesen megértettem a verset. Mert az utóbbi időben tényleg olyannak tûnik az életem, mintha az álom határán lebegne.

Az életemben mindig is voltak jó emberek... és olyanok, akik szeretnek. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy megbízhatok bennük, vagy hogy mindent elmondhatok nekik.

Mi azt próbáljuk tenni, ami helyes, vagy inkább, amire mások azt mondják, hogy helyes. De néha, amikor ez ellentmondásba kerül azzal, amilyenek vagyunk... akkor választani kell.

Az élet és a halál olyan kiszámíthatatlanok. Olyan közel vannak egymáshoz. Csak pillanatról pillanatra élünk, és soha nem tudhatjuk, melyikünk fogja legközelebb elhagyni ezt az árnyékvilágot.