Régen, még kilencedikben, elemzést kellett írnom egy versről. Az egyik sora az volt, hogy "ha nem lenne nyitva a szemed, nem tudnád, mikor álmodsz és vagy ébren". Akkoriban ez nem jelentett számomra túl sokat. (...) Most, három évvel később, tökéletesen megértettem a verset. Mert az utóbbi időben tényleg olyannak tûnik az életem, mintha az álom határán lebegne.

Kapcsolódó idézetek

1. És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére. De nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át. Ezt is megtehettem volna. Megtehettem volna, hogy hagyom, hogy a képed üldözzön egy életen át. De ezt nem akartam. Elhatároztam, hogy inkább rohanok, mint egy őrült, hogy visszajussak az álmomhoz, mielőtt túl késő lenne mindkettőnknek. Ezért jöttem el hozzád. Nem tudtalak volna csak úgy, könnyedén elveszíteni, nem bizony, ennyi év várakozás után.
2. Tudnom kell, van-e remény. Fél éjszakán át sóhajtoztam éber álomban. (...) Várom, hogy kezed, szemed, ajkad... holnap végre láthatom.
3. Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. (...) Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, (...) hanem azt az álomszerû érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak. Márai Sándor
4. Ha tudom, hogy te vagy, ki kezem után kap, És jobban hallom, mit súg a szád, Elmondtam volna, hogy nem telt el úgy nap, Hogy az álom határán ne gondolnék rád. Ismerős Arcok
5. Néha, pillanatokra, úgy érzem, mintha minden, ami életemben történt és nem történt velem, minden, amit szerettem volna, amihez gyáva vagy kényelmes, vagy erőtlen voltam, most tető alatt lenne. Ilyen pillanatokban úgy látom magamat és az életem folyását, mint egy nagy rendszert. (...) Úgy érzem magam, mint aki mély, beteg álomból felébred s ocsúdik, és látja, hogy fejbe verték régen és kirabolták és ájultan hevert; és a rablók a kinccsel messze futnak. Márai Sándor
6. Amíg lélegzem, Minden mozdulatban kell éreznem, Álmomban és a testedben Nem láttál, én meglestem, Lehetsz némán, vagy szótlanul, A szemed tükrében ott lapul, Ott van mindig, ahol keresem, Tudom mit jelent, mi az a szerelem... Road
7. Nem, nem vagyunk rendben. Kell valami... jó. Kell valami, amit helyesnek érzek. Nem vagyok letörve, nincs összetörve a szívem, nem gyászolok. Nem halt meg. Csak odakint van. Odakint éli az álmait, és tudom... tudom, hogy boldog, és ezért büszke vagyok rá. De van ez az érzés, ami miatt nem lesz teljesen igazságos, vagy jó. Õ éli az életét, napról napra, boldogan, nélkülem. De minden reggel felkelek, és itt ez az ûr, ez az érzés... Lehet, hogy az én álmaimnak vége. Lehet, hogy én már megéltem az álmom, és most vége. És most valahol máshol van, én pedig elengedtem, és... jó, hogy ezt tettem.
8. Álmodom. Azt álmodom, hogy a saját kis életem felszínén lebegek. Nézem, ahogyan kibontakozik, megfigyelem. Kívülálló vagyok, aki befelé néz. Nézd meg őket, nevethetnek, játszhatnak, olyan könnyen megy nekik. Én nem vagyok olyan, mint ők.
9. Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm. Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség. Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm. Rabindranath Tagore
10. Volt, amikor messzire szálltam, Többé már nem bír el a szárnyam, Elfáradt már, mégis szállni kell. Mindig álmodtam egy szebb világról, S lassan eltûnök a nagyvilágból, S még nem jöttem rá, miért vagyok én. Demjén Ferenc