Robert Anthony Salvatore

Jobb a csillagok felé nyúlni, mint tétlenül üldögélni, csak mert tudod, hogy nem érheted el őket.

Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk.

A világ tágas, barátom, és tele van fájdalommal, de örömmel is. Az előbbi tart téged a növekedés ösvényén, a második pedig segít elviselni az utat.

Mert minden érték, amit az életben találhatunk, azokból a kapcsolatokból fakad, amiket a körülöttünk lévőkkel alakítunk ki. Mert nincs semmi olyan anyagi dolog, ami felérhetne a szeretet és a barátság megfoghatatlan kincsével.

A remény a kulcs. A jövő jobb lesz, mint a múlt, vagy akár a jelen. Enélkül a hit nélkül csak a jelen henye, végtelenül üres élvezete marad, ahogy a drow társadalomban, vagy az egyszerû kétségbeesés, a halálvárásra pazarolt idő.

Egy értelmes lény számára nincs fontosabb érzés a reménynél. Egyénileg is, közösen is remélni kell, hogy a jövő jobb lesz, mint a múlt, s hogy utódaink és az ő utódaik egy kissé közelebb jutnak az ideális társadalomhoz, bármilyennek is képzelik el.

Búcsú volt, valahányszor a tudtára adtam, hogy milyen fontos nekem, valahányszor tettekkel és szavakkal igazoltam szeretetemet. Az élők az élet minden napján búcsúznak. Szerelemmel, barátsággal, annak a megerősítésével, hogy az emlékek megmaradnak, ha a test elenyészik is.

Ami pedig a gondolkodásodat illeti, barátom, mi köt gúzsba jobban: az, ahogy a világ lát téged, vagy az, ahogyan hiszed, hogy lát?

Sokszor előfordult már életemben, hogy tehetetlennek éreztem magam. Ez talán a legkínzóbb érzés, amit átélhetünk: a tanácstalan, cselekvésképtelen harag. A katonát harc közben ért vágás fájdalma nem mérhető ahhoz a kínhoz, melyet a fogoly érez, ha korbácsütés éri. Még ha nem is sérti fel a testét, a lelkébe belehasít.

Hány zsarnok próbálkozott már vele? Hány uralkodó akarta egyszerû, gondolkodásra képtelen eszközzé aljasítani alattvalóit? Elveszik népüktől a szeretetet, a vallást: a lelket akarják elorozni. De kudarcuk állandó és elkerülhetetlen. Ebben hinnem kell. Ha a lélek lángja kihuny, akkor csak a halál marad, és egy zsarnok sem akar hullákkal teli birodalmat.

Logikus feltételezésnek látszik, hogy tanulunk az idősebbek hibáiból. Én hiszem, hogy ez volt, ami megmentett.

Sima víz, mely meg nem mozdul, Szemközt velem, te vagy tükröm, Megőrizném én az arcom, Mit most látok, mindörökkön, Lelkemet a hosszú úton Romlatlanul tán megőrzöm.

Az öröm megtöbbszöröződik, ha barátokkal lehet megosztani, a fájdalom azonban csökken. Ez az élet.

Hát a fogak és karmok marta sebek lehetnek fájóbbak, mint az üresség és a csend?

Nehéz megérteni és elfogadni saját korlátaidat és az ezzel járó rádöbbenést, hogy bár megpróbálsz mindent, az gyakran elégtelennek bizonyul.

Az embereknél senki sem ért jobban az igazság maszkjának lengetéséhez.

Ha meghalok, (...) talán lesznek barátok, akik meggyászolnak, akik hordozzák az emlékem. Ez a lélek halhatatlansága, a végtelen örökség, a gyász táplálója.

Életünk mindig ugyanabban a kerékvágásban telik, emiatt állandóan panaszkodunk és szitkozódunk; de valójában nyugalmunkat leljük ebben. Felébredünk, követjük a mindennapi szokásainkat, követjük a szabályokat, melyek merevek, erősek és általában csak kis mértékben módosíthatók. A változás olyan, mint egy kigördítetlen papirusztekercs, vagy a még ki nem játszott sakkfigura. Csak akkor fogadjuk a változást izgalommal vegyült félelemmel, amikor némileg tudjuk irányítani és hatalmunkban, lehetőségünkben áll, még ha nehezen is, de potenciálisan visszafordítani. Amennyiben azonban nincs meg a valódi döntés biztonsága, ha nincs meg a kontroll érzete; akkor a változás egyszerûen csak félelmetes. Még rémisztő is.

A tökéletes életre nem lehet rálelni egy tökéletlen világban. Mégis merünk keresni.

Az istenek nem külső lények, hanem csak azt személyesítik meg, ami a szívünkben lakik.