Ronald David Laing

Adódhatnak a felismerésnek pillanatai: ilyenkor a pokol mennyországgá változik, és a földre száll, s az őrült tévelygésből öröm és ünneplés születik.

Úgy játsszuk a valóság kártyajátékát, hogy nincs a kezünkben egyetlen igazi kártyalap sem.

Elkerülhetetlenül úgy tekintünk egymásra, mint saját meghasadásunk okának tükörképére.

Arra van szükségem, hogy szükség legyen rám, arra vágyom, hogy vágyjanak rám. Arra törekszem, hogy belopjam magamat oda, ahol a másik szívét sejtem.

Az élet nemi érintkezés útján terjedő fertőzés, amelynél a halálozási arány 100%.

Ha kémiai elemekről van szó, nem tételezzük föl, hogy azért egyesülnének, mert szeretik egymást. Az atomok, ha hasadnak, nem gyûlöletből teszik. Csakis az embert vezérli a szeretet és a gyûlölet, ez határozza meg, hogy védekezünk-e egymás ellen, vagy támadunk, esetleg jól érezzük-e magunkat együtt.

Amit hiszünk, kevesebb, mint amit tudunk; amit tudunk, kevesebb, mint amit szeretünk; amit szeretünk, jóval kevesebb annál, mint ami létezik; ebből fakadóan sokkal kevesebbek vagyunk annál, mint amik lehetnénk.

A mások énjéből vett töredékek beépülnek az ember viselkedésébe, ahogy egy eltévedt repesz beágyazódik a katona testébe.

A jó szakorvos nem zárja ki, hogy ha a beteg ideges, akkor a szokásosnál magasabb lehet a vérnyomása, a pulzusa megemelkedhet és a többi. A bökkenő ott van, hogy amikor az orvos "egy szívet" vizsgál (vagy akár az egész embert, biológiai organizmusként), akkor nem érdekli, hogy az illető hogyan érez személy szerint iránta; számára ez irreleváns, nem foglalkozik vele.

A Biblia azt mondja, szeressük felebarátainkat. De nem szerethetjük felebarátunkat anélkül, hogy tudnánk, ki is ő valójában. Csak absztrakt emberi mivoltát szerethetjük benne.

Amikor tanúsítványt állítok ki arról, hogy valaki őrült, nem szépítem, hanem leírom, hogy zavart az elméje, veszélyt jelenthet önmagára vagy másokra, elmegyógyintézeti felügyeletre és ellátásra szorul. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy járkálnak köztünk épelméjûnek tartott emberek, akiknek szerintem éppúgy zavart az elméjük, veszélyesek lehetnek önmagukra vagy másokra, a társadalom mégsem tartja őket bezárni való betegeknek.

Korunk mindent átható őrületének kontextusában, amit mi normalitásnak, józanságnak, szabadságnak hívunk, minden hivatkozási rendszerünk bizonytalan és kétértelmû. Aki inkább meghal, mint hogy kommunistának tartsák, az normális. Aki azt mondja: elveszett a lelke, az őrült. Aki azt állítja, hogy az emberek gépek, nagy tudós lehet. Aki azt állítja, hogy ő maga gép, az - pszichiátriai szakszóval - a "deperszonalizáció" (személyiségvesztés) állapotában van. Aki vallja, hogy a feketék alacsonyabb rendûek, az köztiszteletre tarthat számot. Aki viszont azt mondja, hogy a fehérsége egyfajta daganat, az hivatalosan bolondnak minősül.

A legjobb intézetekben ma már tilos a kényszerzubbony, az ajtókat sem zárják, lobotómiát pedig jóformán egyáltalán nem végeznek - de továbbra is alkalmazzák mindezek körmönfontabb megfelelőit és különféle nyugtatókat, amelyek a rácsokat és a lakatokat a páciens elméjében helyezik el.

A cselekvés a lehetőségek zsákutcája. A szabadság megbénítója.

A belső én semmivel sem valódibb, mint a külső, a külvilágnak mutatott én.

Egy gyerek számára fontos teljesítmény rájönni, hogy ha a felnőttek nem látják, semmilyen módon nem tudják kideríteni, mit csinál; ha nem árulja el, akkor csak találgatni tudnak, mi jár a fejében; a tettei, amelyeket nem láttak, a gondolatai, amelyeket "megtartott magának", mások számára nem hozzáférhetők, hacsak ő véletlenül le nem leplezi magát. Annak a gyereknek, aki szûnni nem akaró, babonás félelmek miatt nem tud titkot tartani, vagy nem tud hazudni, nem fejlődött ki teljesen az identitása és az autonómiája. Kétségtelen, hogy a legtöbb esetben jó okunk van arra, hogy ne hazudjunk, de ha valaki képtelen hazudni, az nem a legjobb ok.

A test bizonytalan, átmeneti pozíciót foglal el, valahol az "én" és a világ között.

A tudatosság radar, pásztázó mechanizmus, amellyel a tárgyak irányítás alatt tarthatók. Egyfajta halálsugár, amelynek két jellemző tulajdonsága, hogy képes bárkit (az ént és a többi embert is) kővé (tárggyá) dermeszteni; és képes mindenen áthatolni.

Aki gyûlöl, azt nem éri annyi fájdalom és sérelem, mint azt, aki szeret.

Mindenkinek szüksége lenne rá, hogy a múltjába visszatekintve teljes bizonyossággal tudja, hogy volt egy anyja, aki szerette őt mindenestül; még a kakiját meg a pisijét is szerette. Hogy biztos lehessen benne, az anyja pusztán önmagáért szerette, és nem azért, amire képes volt. Enélkül ugyanis azt érzi az ember, hogy nincs joga létezni. Hogy meg sem kellett volna születnie. Nem számít, hogy az önmagáért szeretett emberrel mi történik az életben, hogy mennyire sérül, mert a múlt emlékei mindig elkísérik, és mindig azt érezheti, hogy alapvetően szeretnivaló lény.