Szerző

Rose Tremain

Az élet véget nem érő vívódás az ember és a dolgok eredendő szeszélye között.
Ha elhangzik az "arany" szó, a férfiak a legfontosabb dolgaikat is otthagyják.
Mindannyian hajlamosak vagyunk alábecsülni a tudásunkat, mert nehéz ugyan megszerezni, de amikor már a miénk, azt hisszük, valami ösztönös, mintha velünk született volna.
Olyan ember, aki nem tud hazudni önmagának, nem tud olyan úton járni, amit helytelennek tart.
A szomorúság mindig velünk marad, mint a londoni pára vagy köd, mindig jelen van, még a derûs napokon is, lesi, mikor jöhet vissza.
Ha az emberek nem tudják a nevedet, olyan vagy, mint a fák közt imbolygó árnyék, vagy a földek fölött szálló bogáncspihe - anyagtalan.
Az élet rövid és kegyetlen. Az embereknek szükségük van menedékhelyekre, melegséget árasztó, nyugalmas szigetekre.
Az élet, ami gyakorta kegyetlen, sírig tartó tömlöcbe zárja a lelket, olykor mégis képes kitárni a szabadulás ajtaját.
A legtöbb ember élete egynémely pillanatában rabja valaminek vagy valakinek.
A türelem az egyetlen szükséges luxuscikk.
A férfiak ritkán képesek megelégedni azzal, ami megadatott nekik.
Szabadok vagyunk, ha van bátorságunk élni is vele.
Az égvilágon mindenről lehet beszélni, de csakis őszintén érdemes.
Az élőknek nem szabad elfordulniuk a halottaktól.
Az álmok képesek legyőzni a halált és a gyászt.
Elménk a legkülönösebb dolgokban is vigaszra lelhet.
Nem tudjuk, honnan és miért tör fel a zene, vagy mikor hallották első hangját. Nem is fogjuk megtudni soha. A zene maga az emberi lélek, beszéd szavak nélkül. De mintha orvosolná a kínt.
A férfiak csak azokat a javaikat engedik át egymásnak, amelyekre kissé ráuntak már, amelyeket többé nem szeretnek igaz hévvel. És ha azt kérik tőlük, váljanak meg valamitől, ami becses nekik, megtagadják, és ádáz düh fogja el őket.
Azok, akik virágokkal dolgoznak, általában boldogok.
Amikor az ember fiatal, azt képzeli, még temérdek ideje van, hogy azt tegye, amit eltervezett. Nem veszi észre, hogy az idő múlik. Ez a baj. De az idő attól még múlik.