Rutger Bregman

Az egyszerû vágyak egyszerû utópiákat szülnek. Ha éhesek vagyunk, fényûző vacsorákra ácsingózunk. Ha fázunk, lobogó kandallót képzelünk magunk elé. Ha betegségek gyötörnek, örök fiatalságról álmodunk. Ezek a vágyak mind feltûnnek a régi idők utópiáiban, amikor az élet vad, kegyetlen és rövid volt.

Minden sarkon csapdába csalnak: egyél, igyál, fogyassz, vegyél fel kölcsönt, vedd meg ezt, vedd meg azt... mindegy, csak hagyd, hogy rászedjenek. Szajkózhatjuk a szólásszabadságról szóló lózungokat, de közben az értékeink gyanúsan egybevágnak a nagy cégek főmûsoridős reklámszlogenjeivel.

A mai gyerekek leginkább attól szenvednek, hogy túlságosan el vannak kényeztetve.

Az élet nem Disneyland, ahol minden kívánság valóra válik, hanem kőkemény verseny, ahol csak rajtad múlik, hogy eltaposnak-e, vagy képes leszel kikaparni magadnak a gesztenyét.

Ugyanazokat a könyveket olvassuk, ugyanazokat a filmeket nézzük és ugyanolyan cipőket hordunk. Amíg a nagyszüleinknek a család, az egyház és a nemzet mondta meg, hogy mit tehetnek, minket a média, a marketingszakemberek és a gondoskodó állam pátyolgatnak.

Az egymással ütköztetett utópiák jelentik a demokrácia lényegét.

A civilizáció nagy mérföldkőiben mindig volt egy kis utópisztikus felhang.

A ma és a tegnap világa között húzódó szakadék egyre mélyebb - és a túloldalon elterülő világot is egyre kevésbé értjük.

A múlt egyszerû, mégis döntő fontosságú leckére tanít bennünket: a dolgok másként is mehetnek. A világ mai elrendezése nem valami axiomatikus egyenlet eredménye. A jelenlegi status quo a történelem triviálisnak tûnő, mégis kritikus fordulatainak összességéből született meg.

Az előrelépéshez egyenesen elengedhetetlen, hogy kellő irritáció, frusztráltság és elégedetlenség legyen bennünk, másképp egy helyben toporognánk.

Abból, hogy valami nehéz, még nem feltétlenül következik, hogy egyben értékes is.

A jobb világért folytatott küzdelem legfontosabb helyszíne az osztályterem.

Az eszmék, legyenek bármennyire elrugaszkodottak, már számtalanszor megváltoztatták a világot, és ez ezután sem lesz másképp.

Ha meg akarjuk változtatni a világot, nem szabad törődnünk azzal, hogy mások valószerûtlennek, észszerûtlennek vagy lehetetlennek tartják az ötleteinket. Ne feledjük: azokat, akik a rabszolgaság eltörléséért, a nők egyenjogúságáért, vagy az azonos nemûek házasságáért harcoltak, szintén őrültnek tartották egykor. Egészen addig, amíg a történelem igazat nem adott nekik.

A szegénység ügyében mi, a gazdagok, nem tehetünk úgy, mintha mindent a legjobban tudnánk. Be kellene fejeznünk, hogy cipőt meg plüssmackót küldünk ismeretlen embereknek. Meg kéne szabadulnunk az óriási, atyáskodó bürokrata szervezetektől, hisz egyszerûen átadhatnánk a bérüket azoknak, akikről állítólag gondoskodnak.

Olyan jövőben hiszek, ahol munkánk értékét nem a fizetésünk nagysága határozza meg, hanem hogy mennyire ragyogunk az örömtől, és mennyi értelme van annak, amit teszünk. Olyan jövőben hiszek, ahol nem egy újabb értelmetlen munkára készít fel az oktatás, hanem az értelmes életre. Olyan jövőben hiszek, ahol nem kiváltság szegénység nélkül élni, hanem mindenki megérdemelt alapjoga.

Ha a történelem valamire megtanít, az az, hogy a dolgok sokfélék lehetnek. Semmi sincs kőbe vésve társadalmunk és gazdaságunk jelenlegi felépítését illetően. Új ötletek új világot teremthetnek és teremtenek.

A szegénység nem jellemhiba. A szegénység pénzhiány.